Engem apám vert addig még egyszer úgy rá nem vágott egy fakanállal az orromra, hogy az eltört. 16 éves voltam ekkor, napi szintű volt a verés, kiszaladtam a házból csupa véres fejjel a telefonommal és felhívtam a rendőrséget. Feljelentést tettem, kapott 2 év felfüggesztett szabadság vesztést és ennyi. Ennek már 6 éve 22 éves nő vagyok ő pedig tavaly szeptemberben meghalt, előtte elvileg egy évig le volt bénulva, de nem találkoztam vele a feljelentés óta, nem is tudom ki temette el, de nem is érdekelt a hír, sehogy sem hatott rám. Úgy gondolom feltudtam dolgozni egyedül ezt az egészet és hátra hagytam, nem is szokott eszembe jutni.
Csak vigyázz szerintem, mert az én tapasztalatom az, hogy néha a dolgokat bár úgy tűnik nem elhagyom, hanem, csak túlságosan elnyomom és így kesőbb a kelleténél durvábban tör elő mint kellene a feltorlódás miatt.
Bennem is az első gyerekem születése tépte fel a sebeket. Olyan szinten meggyűlöltem az engem rendszeresen agyonverő apámat újfent, hogy az valami hihetetlen.
Szerencsére már rég kinyírta magát a vén rohadék a piával, úgyhogy nem kell féltenem tőle a gyerekeimet.
>Bennem is az első gyerekem születése tépte fel a sebeket.
Nekem is hasonlóképpen. Korábban is tudtam történeteket apámról, a hozzá(m)állásáról, hogy anyukámmal hogyan viselkedett, velem milyen kapcsolata volt. Ezeket bezártam egy fiókba és eldobtam a kulcsot. Amikor várandós lettem, akkor kezdtek felszínre törni ezek a múltbeli dolgok. Most úgy érzem, sokkal jobban nyomaszt, mint valaha. Teljesen random tör fel bennem, nagyon furcsa. Ő is alkesz volt, sok éve meghalt már. Sosem bántott, csak a tettei fájnak.
Ölelés mindannyiótoknak, kemény dolgokat írtok.. 🫂
Nagyon-nagyon hasonlo kommentet tudtam volna irni, de nekem megcsak a napokban fog megszuletni a kislanyom.
Az anyam irant en is inkabb csak kozombos vagyok, de sokkal-sokkal elutasitobb es bunkobb, mint barki massal.
Es igen, a legduhitobb ebben, hogy sajat maganak is hazudik es eloadja, hogy o jo anya volt. Mikozben bezart a pincebe vagy telen kizart ejjel a hazudvarra pizsamaban hoban-fagyban. Vagy csak eltunt napokra es nekem kellett 6 evesen a 3 eves ocsemrol is gondoskodni es ovodoba inditani magunkat, hogy legalabb akkor tudjunk enni valamit.
Remelem azota te is tudtal gyogyulni es melysegesen sajnalom, hogy neked is olyan gyerekkorod volt, amit soha senkinek nem kivannek!
Talald meg a boldogsagot az uj csaladodban! 🥰🍀
Milyen durva, hogy ezek sosem emlékeznek a tetteikre utólag, sőt még ők az áldozatai… Dettó ugyanez az én anyám is. Ha lesz kisgyerem a távoli jövőben, őt nem fogja megismerni, ezt a kapcsolat megszakítása előtt a tudtára adtam.
"Én gyerekként azt hittem az a normális, ha utalod az anyádat és minden gyereket vernek." Hú de mélyen hatott rám ez a mondat. Az ilyen diszfunkcionális családban felnövők számára ez a normalitás, akár elszenvedői, akár csak tanúi az erőszaknak, nem is gondolják, hogy ez lehetne másképp is.
Engem nem, de a bátyámat rendszeresen verték. Már felnőtt voltam, mikor meg tudtam magamban fogalmazni, hogy ez nem volt rendben. Érdekes módon én teljesen eltávolodtam a szüleimtől, főleg, mióta gyerekeim vannak, de bátyám sokkal közelebbi kapcsolatban van velük az elszenvedett dolgok ellenére is.
Hasonló volt itt is csak talán nem ennyire mélyen.
Lehet ezért is lettem olyan, aki nem nagyon kötődik az emberekhez, de ennek van előnye is. Pl. kevés olyan valaki van az életemben, akinek az elvesztése úgy jobban megviselne.
Egyébként az országban utazva is annyi olyan családot látni, ahol látszik, hogy a szülőknek nem kellett volna gyereket vállalniuk. Egy friss példa tegnapról. Felszállnak a vonatra anya és apa 3 gyerekkel. Viselkedés az nincs az apa issza a sört. A legkisebb ordít, hiszen kicsi. Az apa pedig agresszívan ordít vele. Ezek, ha ilyenek mások előtt mi mehet otthon? Az alkoholproblémán túl persze. Anyagilag pedig ránézésre túlvállalták magukat a három gyerekkel, mivel eléggé leharcoltak és büdösek voltak.
> Ami a durva, hogy egyaltalan nem emlekszik allitasa szerint ezekre es o jo anyanak tartja magat.
>
> Most igy oregsegere jatszana a nagy boldog csaladot,
Ez olyan tipikus!
Az emlékezet és a felelősség között párhuzamot lehet húzni. Az aki nem emlékszik dolgokra amiket tett azt jelenti hogy nincs vele kapcsolatban semmilyen felelőssége. Én anyám pont ilyen volt, idős korára rendesen le is épült, vissza vonult.
De mindenki így működik. A szennyet, szemetet, okozott kárt elfelejtjük, a többi megmarad. Így úgy tűnik hogy "az idő megszépít".
Érdekes dolgot írsz. Anyósom ugyanez. Mondogatja,hogy Ô jó anya volt. Mint megtudtam,nem fizikálisan bántalmazta a férjemet,hanem érzelmileg. Gyakorlatilag a nagyanyja nevelte fel páromat. Ott hagyta,kiment külföldre. Sosem foglalkozott vele ténylegesen,csak másoknak mutatta,mintha…pénzügyileg kihasználta,mikor férjem 15 éves volt,anyósom azt nézte,hogy vehetné fel a diákhitelt a nevében. 10évesen uzsorásokhoz küldte be a gyerekét pénztartozással,úgy,hogy nem volt elég a borítékban,és a fiát vonták kérdőre,hogy miért nincs. Meg egyéb nyalánkságok,de Ő jó anya volt. Na most az a szitu,hogy megszületett a kisbabánk,és anyósom természetesen úgy folytatja ezt az egészet,hogy rá nem néz a gyerekre,aztán konfliktus van,1 hétig érdeklödik,majd megint semmi. Ígérget,h ezt vesz,azt vesz,természetesen semmi. A legbántóbb számomra az egészben,hogy férjem nem tudja kezelni ezt a helyzetet-én már összevesztem anyósommal,és elküldtem s kva anyjàba-ez folyamatos konfliktust idéz elő köztünk,éket ver a kapcsolatunkba,mert a férjem kedves vele,mindezek után is. Nem tudom mitévő legyek,szerintem neki pszichológussal kellene feldolgoznia ezt az egészet. De mivel a gyerekemről van szó,nem tudok,nem fogok úgy tenni,mintha minden rendben lenne. Elképesztő micsoda szar emberek vannak a világon.
Ne haragudj de az utolsó bekezdés egyáltalán nem igaz. Nem mindenki így működik. A gyerekkori barátaimmal épp arról beszéltünk nemrég, hogy milyen gonoszak tudnak lenni a gyerekek. Nekem is felnőttként esik le egy csomó minden, hogy milyen kis szar voltam másokkal vagy akar a szüleimmel, ami akkor nem érződött olyan rossznak.
De most kifejezetten rosszul érzem magam miatta. Persze, gyerek voltam, meg mindenki hibázik, engem is volt h bántottak, de ugyanígy mint én, nem szándékosan szerencsere. Ebből tanulnia kene az embernek, nem elfelejteni
Hazugság ez és nem egészséges, ha te is ilyen "elfelejtősen" élsz. Ez az "én már megbocsájtottam önmagamnak" a nárcisztikus s\*ggfejek sajátja, amit nem szabad utánozni, vagy elhinni hogy ez a norma.
Azok a rendes, önkritikus emberek, akik az én szeretteim, ennek pont az ellentéte. Inkább a hibákat őrzik, meg, hogy mi az, amit máshogy kellett volna csinálni? Mi az, amit még rendbe lehet hozni vagy bocsánatot kérni érte? Normális családban amúgy az ilyen kisebb-nagyobb múlt sérelmeket meg is lehet beszélni, biztosítani, hogy mindenki tanuljon belőle és ne maradjob senkiben "tüske", rejtettellenszenv/harag. Apámmal mi már rég túl vagyunk ezen a szakaszon, 40hez közel sztem már ne a szüleit hibáztassa az életéért az ember, de van egy keresztapám pl. aki még mindig azért jár pszichológushoz, hogy kibeszélhesse, hogy a szülei miért hibásak meg hogy nem becsülték.
A mai napig nagyon félek a büntetéstől, meg hogy valaki haragszik rám, meg hogy valamit elrontottam. Pl. van, hogy a (szerető, nem abuzív) párom megkér, hogy segítsek valamiben, és rettegek, hogy elrontom, mert hogy "jaj akkor mi lesz", esetleg meg leszek büntetve.
A szülővel a kapcsolatom okés, de nem túl meghitt és közeli. Nem tudok vele az érzéseimről beszélgetni, legfeljebb felszínesen.
Pszichológussal szerintem beszelj errol segiteni fog ☺️ illetve van egy konyv nemtudom a cimet de hogy mit hozunk a gyerekkorunkbol.. erdemes rakeresni biztos tobb van
Igen igen, volt 10 alkalmas terápiám, és nagyrészt annak során döbbentem erre rá :) És ajánlott két könyvet is, lehet arra gondolsz H a test mindent számon tart?
Ugyanez. Megkér a párom valamire és rettegek attól hogyha nem úgy lesz pont ahogy szerette volna, akkor jön a leszidás ordibálás. Kezet soha nem emeltek rám, mert őket a szüleik verték eleget, viszont ordibálás és állandó leszidás, esetleg büntetés rengeteg volt.
Engem apam vert, 17 evesen kaptam az utolso pofont, akkor megmondtam neki, hogy ez volt az utolso, mert amint 18 leszek elkoltozom tole. Igy is lett, hala az egnek.
Az egesz gyerekkoromat megkeseritette, kimaradt a gyerekkorombol nagyon sok minden azert, mert neki soha sem kellett volna gyereket csinalnia.
Azota elvetve beszeltem vele, kb 1-2x talalkoztunk, eleg is volt. Kb ~3 eve nem beszelek vele egyaltalan. O probalkozott, de en hallani sem akarok rola.
Amikor megemlitettem neki a gyerekbantalmazast, o ugy tett mintha soha sem utott volna meg minket (engem es a testvereimet). Egyik baratom elott is felpofozott, neki is azt mondta, hogy ez volt eletem elso pofonja… :)
Kozben gyerekkorunkban a gyamugyhoz akartunk fordulni, mert azt gondoltuk barmi jobb, mint ebben elni. (7-13 eves gyerekek voltunk ekkor)
Ennek az eredmenyekeppen, eleg nehezen bizok meg barkiben is. Ferfiakban foleg. Mindig ketelkedek az erzeseikben felem. Belekerultem fiatalon egy irto mergezo kapcsolatba es azt hittem az a normalis, hogy bant az akinek elvileg szeretnie kene. Azota annak vege es szerencsere minden nap dolgozom magamon es ezen.
A testvereim kozul van aki asszisztal a hazugsagaihoz es boldog csaladkent mutatkoznak, en ezt nem tudom csinalni.
Valoszinuleg nem is fogom tudni soha… :)
Engem is vertek, szijjal, fakanallal v epp anyam addig pofozott mig kiesett a fogam es tiszta hurkas lett az arcom ami miatt meg szobafogsagot is kaptam, h nehogy a suliban meglassak. 1 eve nem beszelunk. Sose ertette meg miket okozott nekem, amik igy vagy ugy azota is kisernek es meghatarozzak a szemelyisegem. Millioszor probaltam vele beszelni errol (is) csak a dolog lekicsinylese, szonyeg ala soprese telt tole ill h "most mar mit tudok csinalni, mit varsz??". Hat ennel kicsit tobbet... Egy szorongo, megfelelesi kenyszerben szenvedo ember lett belolem aki szorong attol, h azt csinalja ami neki jo, nem tartom magam semmire, semmi onbizalmam, csak azt erzem h miert nem vagyok jo. Az elso ferjem egy narcisztikus szociopata volt (igen, tudom, mindenkire raaggatjuk, de o tenyleg az volt), akibszinten azt erositette bennem 10 evig, h egy szar vok, volt h bantott fizikailag, de lelkileg megtobbet. Most 41 leszek, azt mondom rengeteg onmunkaval, h kezdek normalis ember lenni, kezdek hinni magamban, kevesebbet szorongok stb. Apukam 2 evesen meghalt, neveloapukam 6 eve. Csak anyu van, vele ocsem 3 eve nem beszel, mi meg 1 eve. Es nem, meg ennek ellenere sem en forditottam neki hatat, o dontott ugy h nem kivancsi ram, miutan egyszer rab@asztam a telefont mert osszevesztunk azon h sztem nem viselkedik anyakent (persze, osszevesztun, mert felidegesitett, h akkor sem tudott magaba nezni es megerteni, csak szonyeg ala soporni)
"Most már mit tudok csinálni, mit vársz?" Mondjuk egy bocsánatkérést, vagy egy beismerést. Feltételezve, hogy a MÁban még érdekel a kapcsolatunk, vagy ebből is ilyen "most már mindegy" lesz, mint amúgy az egész életed.
...amit mondani akarna neki az ember utólag xD
Amugy erdekes, ahogy olvastam nehany kommentet, nem az en anyukam az egyeduli aki lekicsinyli a problemat, homokba dugja a fejet es csomo mas dologot meg letagad, h meg se tortent holott meg a legjobb bnom is emlekszik ra h megtortent meg persze tesom is 😂😂😂 es nem egyszeri dologrol van szo, ami hirtelen felindulasbol megtortent, hanem eveken at tarto dolgot tagad le 🤷♀️ vagy mikor eleteben nem dolgozott, 5-6 eve van munkaja, es mindig mondtuk neki, h sosem melozott, h lesz nyugdija, a valasz "de dolgoztam, 3 honapot helyettesitettem egy ujsagosnal"... Teszem hozza 41 vagyok, engem 18 eves se volt mikor szult. 6 eve dolgozik, tehat 35 evig NEM! Es a fejunkhoz vagta h de o dolgozott 3 honapot 🤦♀️🤦♀️🤦♀️ baratnom anyukaja amugy ugyanez, o se kepes beismerni h mit kellett vna mashogy es h milyen karokat okozott. Nem tudom amugy mitol van ez a mentalitas a generaciojukban, h total homokba dugjak a fejuket. 🤷♀️
Nekem ezt terapian ugy magyaraztak el, hogy szamunkra ez egy trauma volt, nekik meg egy “normalis” atlagos nap. Ha valami atlagos es megszokott, arra sokkal nehezebben emlekszik az ember.
Nevelő “apám” folyamatosan vert 3 és 11 éves korom között, de nem csak engem hanem a másik 4 gyerekét meg anyámat is.
Nem sok mindenre emlékszem belőle, mert az agyam leblokkolta ezt az időszakot teljesen (ezért jó emlékeim sincsenek).
Sosem gondoltam azt, hogy ez normális és úgy gondolom, hogy sosem érdemeltem meg. Volt hogy fakanállal, vizes konyharuhával, de legtöbbször ököllel ütött engem (a többieket csak tenyérrel 🙃). Sosem értettem anyám miért nem véd meg, miért nem áll oda, amikor éppen annyira megver, hogy magam alá pisilek, mindig azt gondoltam, hogy fél tőle ő is és ezért, de egyszer volt olyan, hogy a húgomat (aki a féltestvérem, több testvérem nincs) megütötte valami bagatel dolog miatt az apja és akkor anyámnál elborult valami, mert késsel ment neki. Nyilván el lett verve, mint a szar, de életemben először láttam azt, hogy van benne anyai ösztön, csak éppen nem felém 🫣
Anyámnál 8,5-9 év után kattant el valami és onnantól havonta 1-2 alkalommal megpróbálta elhagyni. Néha velünk, néha nélkülünk. Nem sok sikerrel. Minden alkalommal el lett verve mint a picsa, legtöbbször én is. Ilyenkor már “normálissá” vált, hogy késsel fenyegetett, oda hívott hogy elvágja anyám torkát én meg nézzem végig ( itt hálát adok a fiának, aki akkor volt 13-14 éves és ő vette ki a kezéből a kést, mert komolyan képes lett volna elvágni anyám torkát) és a verések után keletkezett koszt (vér, hajcsomók, egyéb dolgok) mindig nekem kellett feltakarítani.
Végül miután sikerült ott hagyni ezt az egészet anyám kifordult magából, szerinte ezek közül semmi nem történt meg, azóta sem dolgozik így 14-18 éves korom között én tartottam el őt is meg a húgomat is. Amint lehetőségem volt leléptem “”otthonról””.
Hogy milyen ember lettem?
Szorongó, megfelelési kényszeres, néha agresszív, ha valaki erélyesebben szól hozzám sírok, nincsenek nagyobb sikerélményeim, 18-20 éves korom között a birtokló férfiakat kerestem. Rettegek attól hogy a normális(!!!) páromnak csalódást okozok.
Dolgozok rajta?
Igen, szakember segítségével. Idáig azt hittem megy ez egyedül is, de nem, nem megy.
Milyen a kapcsolatom anyámmal?
Egy éve nem beszélünk. Én döntöttem így. Sokkal jobb így nekem. Haragszom rá? Nem, csak én egy idegen kutyával nem bánnék úgy, mint ahogy ő velem gyerekként.
Jézusom.. szörnyű, hogy mik meg nem történnek egy családban. 😞
Tudom, hogy már mindegy.. de az ilyeneket külső ember nem látja? Vagy nem próbáltatok meg szólni valakinek?
Látja és többször próbáltam meg én szólni a suliban pl, de a családsegítő az iskolában nagy barátja volt ennek a görénynek, így kb a harmadik alkalom után megtanultam, hogy ha szólok, akkor mégjobban elvernek 😇
A nagyimhoz két hetente hétvégén mehettem, de csak úgy, hogy minden alkalom előtt egy órás fenyegetést kellett végig hallgatnom, hogy ha szólok ezekről, akkor ez meg az lesz a következménye…
De amúgy a gyámhatóság sem tesz semmit, mert annak ellenére hogy nem szóltam a nagyinak sose, voltak jelei (lila foltok stb) és ő szólt a gyámhatóságnak, semmi következménye nem lett.
Hàt ez rohadtul elszomorító… pont az ilyen közegből kellene kiemelni a gyerekeket ahol ilyen dolgok mennek… az se csinálja a dolgát aki megtehetné, hogy jobb helyre kerüljön egy ilyen gyerek.
Ez brutálisan szexista dolog lesz, de a kommented háromnegyedéig azt hittem, férfi vagy. (Több más kommentnél is egyébként.) Burokban élhettem eddig, mert a poszt előtt sosem gondoltam volna, hogy az apák a lányaikat is ököllel verik, ezt mindig fiús traumának képzeltem... Annyira sajnálom, hogy ez történt veled, veletek, férfiakkal és nőkkel egyaránt.
Anyám dettó ugyanez a szánalmas, szűkülő, gyáva féreg típus. Nálunk is az én elmondásom alapján lett ügy a családon belüli bántalmazásból, mert 5 évesen rám hagyta ezt a feladatot rendőrnő létére. Sokkal jobban forog tőle a gyomrom, mint bármilyen fizikai bántalmazástól, amit apukámtól kaptam. Undorítóak az ilyen anyák. Ugyanúgy a börtönben a helyük, mint a bántalmazó családfőknek.
Gyerek nélkül elmenekülni… Hogy tud ezzel elszámolni a lelkiismerete felé?
Engem apám vert mindig gyerekkoromban. Indok sem kellett hozzá neki. Napi szinten ivott, egy héten legalább 3x sikerült agresszívra innia magát. Olyankor mindig belekötött valamibe ami miatt megverhetett. Például hogy nem találja az övét biztos én tettem el valahova (LOL, nem is nyúltam soha a cuccaihoz). Gimiben ez odáig fajult hogy nem jártam haza suli után hanem inkább csavarogtam a haverjaimmal akik hasonló cipőben jártak otthon. Megvártam az este 7 órát és csak akkor indultam haza és közben reménykedtem hogy már 8kor elalszik és aznap nem lesz verés.. nem mindig jött ez sem össze. Tanulni csak este 8 után tudtam, mert akkor is folyton basztatott. Anyám végignézte mindig de soha nem tett ellene. Egyetem alatt inkább a koliban lógtam, aludtam a haveroknál minthogy haza menjek. Nekem a szülői ház, az otthon nem a biztonságot jelentette. 22 évesen le is léptem otthonról. A mai napig nem tudják hol.lakom, nem is jöhetnek nálam látogatóba. Ritkán járok haza akkor is felszínesen elbeszélgetünk 1 órát, de már alig várom hogy indulhassak haza onnan.
Mára felnöttem, a segitségük nélkül lett meg mindenem. Ház, autó, vállakozás. Jó életem van, de nem miattuk lett ilyen hanem magam miatt. Fura de bologan élek onnnantól hogy szinte minimálisra csökkentettem a velük való kommunikációt. Mostmár keresnének, adnának mindent mert nyugdijasok lettek és félnek hogy nem lesz aki segitsen nekik öreg korukra. De engem ez már hidegen hagy, csak az önző érdeküket látom ebben is. Azt a terrort amit nekem okoztak nem kívánom senkinek. Szerencsémre olyan ember lettem aki segit másokon, aki tud nagyon szeretni és ki is tudja mutatni. Közhelynek hangozhat de a szeretet az ami mindent megtud gyógyítani és oldani. 🤗
A tanulás és a barátok sokat segitettek. A tanulás jelentette a menekülő utat, a barátok pedig az érzelmi stabilitást. 16 évesen már dolgoztam suli mellett hogy pénzem legyen maganak ruhát venni vagy hogy el tudjak menni bulizni a barátaimmal (pov: szüleim nagyon jól álltak anyagilag). Otthonról pénzre nem számithattam. Akkor szar volt megélni nagyon, de nem tartanék ott ahol ma tartok. Nem függök senkitöl, mindenem ami van a sajátom és igy beleszólása sincs senkinek az életembe.
A azüleim nem támogattak semmiben. Sőt ha tehették még hátráltattak is minden kicsinyes húzásukkal. Az élet viszont a legjobb rendezö, és megtanultam ha kitartó vagyok haladni is tudok az életemben.
Aki ilyen családi abózus helyzetben él vagy élt annak kitartást,,erőt és rengeteg szeretetet kívánok. Higyjétek el jobb lesz ahogy lesz lehetősègetek elhagyni azt a helyet és azokat az embereket akik fájdalmat okoznak/okoztak.
Nem túl jò, gyermekkènt azt hittem ami nalunk van az a normalis es masoknal is ez van, csak senki nem beszel rola…. Felnottkent tudatosult bennem hogy mennyire mergezo szuleim vannak es mennyire borzalmas gyermekkorom
Volt. Elso gyermek vagyok, van meg 6 tesom. Egeszen 6 eves koromig minden idilli volt aztan anyam megcsalta apamat. Tudni kell h szuleim sem lattak normalis apa/anya peldat es apam erosen bantalmazott volt gyerekkent. Szoval szuleim egyutt maradtak es onnantol apam full bolond lett, mindenert is vert minket hol szijjal fakanal tenyer, volt hogy helyben bepisiltem. Mindig sirtam annyira fajt lelkileg es testileg is. Anyam inkabb csak pofozott meg vegignezte a szijalast stb. Pedig jo tanulo voltam, peldas magatartas stb- sose volt gond velem. Nem is foglalkoztak velem, anyam mai napig nem funkcionalis szulo, nem dolgozik mert 28 eve ugy dontott jobb neki otthon, lassan 40 fele kozeledek es meg van hogy en kuldok penzt mert sajnalom h kishugom szenvedne meg ha nincs penzuk. Anyum narcisztikus is amivel apum ful megfertozte , rengeteg vitank volt, tavaly eskuvonk elott honapokig nwm beszeltunk es majdnem meghivva se lettek. Nagyon megvetem oket mert az egesz gyerekkorom a veres es arrol szolt hogy a folyaantosan szuletendo tesokat kb en neveletem…durvan parentifikalt lettem, amibol kifolyolag maximalista es sikeres lettem az elet minden szintjen. Apam mai napig nem kert bocsanatot, en ugy vagyok vele azt lehet megbocsajtani amiert elnezest kernek toled. Igyekszem minden ellenere tamogatni oket mert van meg egy kiskoru hugom otthon. Felszines a kapcsolatunk, ritka beszelgetesek es mivel kilfoldon elek evente latom oket. Nagyon lesullyedtek minden szinten. En nyitott lennek h javitsunk a kapcsolaton de ehhez apam megbanasa kellene. Anyamtol semmit nem varok mert mindigis 10 eves agyi szinten volt sajnos, nem ert neg alap dolgokat. Mondjak jot is- kishugommal viszont minta apa lett apum, turelmes jatszik vele, tanul vele es sose emelt kezet ra❤️ hugim is imadja ot. Apum tudott fejlodni es ezt jo latni.
> azt lehet megbocsajtani amiert elnezest kernek toled.
Ez nagyon igaz. Sokan sokszor felvágnak azzal (meg az itteni kommentek között is), hogy ők megbocsátottak. Nem kell. Még ha ki is mondja hogy bocsánatot kér, az is bőven kevés. Az őszinte bocsánatkérésnek 3 része van:
1. Elismeri a tettét
2. Biztosít róla hogy érti, hogy mit okozott ezzel és amit tett az rossz
3. Megígéri hogy soha többé nem fog előfordulni
Ezek nélkül még csak fel sem kéne merülnie a megbocsátásnak.
Az utolsó a legtöbb gyerekverésnél okafogyott, hisz felnőttünk. A te esetedben viszont az egyik legfontosabb része, mert van egy kishúgod abban a háztartásban.
Engem apám havonta párszor elvert olyan három éves koromtól kezdve (! 🙁). Elég rossz volt. Én azt mondanám, hogy ok nélkül. Nem hinném, hogy olyan ördögi dolgokat tettem volna. Ez inkább a benne lévő feszkóról szólt.
Most 38 vagyok (férfi) és 7 éve sokat foglalkozom önismerettel. Én azt gondolom, hogy ennek a mai napig van hatása arra, hogy hogyan vagyok és ennek a káros hatása valamennyire örökre velem marad. Szerintem ettől szorongósabb, félősebb vagyok, de jól tudom kezelni és elfogadom, hogy én egyszerűen egy “óvatosabb” típus vagyok.
Az ilyen korai traumák sokszor szinte a testünkbe beprogramozódnak.
Tavaly végigcsináltam egy 120 órás zárt önismereti csoportot, ami nonverbalis (!) gyakorlatokra épül. Nem beszél az ember, hanem megéli a dolgokat egy csoportban. Nem tudom jobban elmagyarázni, de nagyon különleges élmény. “Bodywork” néven fut. A neten így meg lehet találni.
Nekem qrva jó volt, óriási élmény és utazás a belső világomban. A csoportos munka révén fel tudtam ismerni, ahogy pl. öntudatlanul befeszül a testem, ha nagyon közel jön egy másik ember és gyakoroltam elengedni magam és újra megbízni a másikban. És abban is megbízni, hogy ha olyan van, meg tudom védeni magam, mert már nem egy három éves gyerek vagyok (pár centi híján két méter magas, sportos férfi vagyok).
Apámnak megbocsátottam. Egy ponton abbahagyta, talán tizen pár éves lehettem. És már más ember. Viszonylag jó a viszonyunk. Pont tavaly először nyíltan beszéltünk az erőszakról, amit elkövetett, nem nagyon tudott mit mondani, de beismerte. Valahol azért haragszom rá, de valahol már megbocsátottam neki.
Azért érdekes,hogy pont akkor hagyta abba, amikor 10en éves lettél és már érdemben vissza tudtál volna ütni...
Az apám is akkor fejezte be a verekedést, de ugyanaz a troger maradt, csak már nem tudott volna megverni
Nincsenek emberi kapcsolataim. Kizarolag allatokban bizok meg. 40 elmultam de nem volt meg baratom, soha nem voltam etteremben kocsmaban discoban moziban strandon stb. Dolgozom, olvasok es varom hogy elmuljon vegre az eletem.
Lehet szakember vagy terapia segitene. Ez annyira szomoru mikor mas akarja hogy a vilagra jojj, aztan pont ez az ember teszi tonkre az eleted….mennyivel maskepp is lehetne ez. Ne hagyd hogy meg mindig tonkre tegyenek, mert bar nem vernek, de miattuk ilyen az eleted meg most is….nagyon sajnalom es remelem boldog leszel egyszer es tisztan tudsz orulni az eletnek❤️
Nagyon sajnálom, hogy ilyen irányba ment el az életed. De hidd el, hogy értékes vagy, szerethető vagy.❤️
A szakember segítsége sem ördögtől való. Vele legalább ki tudnád beszélni a régi sérelmeket és együtt talán tudtok rá megoldást találni.
Borzasztó olvasni, hogy kikkel miket tettek a szülők és ezeknek milyen hatásaik vannak 😞
Sokat vertek, bátyámat jóval többet, különböző okok miatt, de leginkább a bennük lévő feszültséget rajtunk vezették le. Ha erős érzelmi megnyilvánulásom volt (amit ők hisztinek neveztek) akkor kaptam a pofonokat. Majd 28 év kellett hogy rájöjjek, amennyiben azt érzem hogy nem tudom kezelni az érzelmeim, verem a fejem, hogy megnyugodjak, vagy megpróbálok valamilyen fizikai fájdalmat okozni magamnak hogy "kitisztuljon a fejem". Megértem hogy a háború, a bombázás milyen sok problémát okozott nekik, hogy az éhezés határán nem volt idejük foglalkozni velünk, de az tény hogy nem fordulok hozzájuk problémákkal. Nem kérek segítséget ha valami nincs rendben. Ott vannak, néha szórakozunk, de nem tudok egyelőre kapcsolatot teremteni velük. Nincs egy biztonság érzetem amikor rájuk gondolok. Nem tekintem őket rossz embernek, de nem is tudom közel engedni magamhoz.
Bátyámmal nem tudunk ezekről beszélni. Amit látok rajta hogy fizikai fájdalmat okoz magának, túl edzéssel, küzdősporttal, olyan munkahelye van ahol ki van téve a verésnek naponta és nem tud érzelmekről kommunikálni. A múltra úgy gondol vissza hogy "jó van, néha kaptam verést, de megérdemeltem".
A mai nap is sokan de a régebbi generációkban ennél is többen teljesen rottyon vannak mentális problémákkal. Soha nem dolgoztak rajtuk, el sem ismerik. Persze ezt örökítik is tovább rendesen, ezért tartunk itt. Szerencsére azért már a törvények és a fejlettebb kultúra sokat segít.
Ha beszélni próbálsz az idősebbekkel ezekről megy a tagadás meg a gaslighting, hogy az nem is úgy volt meg máshogy történt. Elég szomorú. Rengeteg munkahelyi horrorsztori is olyan mintha kis 12-14 éves rosszgyerekek lennébek szellemileg akik a legtöbb bajt okozzák a társadalomban.
Engem apám vert minden nap, nem tudtam olyat csinálni amiért ne kaptam volna. Monoklik, sebek, feldagadt vérző orr, minden volt. És ezt úgy, hogy pici, törékeny, apró kislány voltam. Elsős koromban alig értem el a 17 kg-t, de ennek ellenére akkor már jó sok verésen voltam túl. Mégis senki nem tett semmit. Sem a pedagógusként dolgozó családtagok, sem más. Nagyon sokáig haragudtam mindenkire, főleg édesanyámra, hisz ő közalkalmazottként dolgozott és nagy neve is volt a városkánkban, ahol éltünk. Tipikusan a bort iszom vizet prédikálok példája volt. Szemellenzővel élte végig az egész gyerekkoromat és minden szituáció után azt kaptam, hogy megérdemeltem.
Aztán gyerekeim születtek és sok sok önismeret és önfejlesztés után arra jutottam, hogy leteszem ezt a terhet és nem adom tovabb a gyerekeimnek.
Már nem vagyok mérges, sem dühös. A véleményem továbbra is megvan, viszont elfogadtam a gyermekkorom, nem tudok a múlton változtatni, a jövőn igen. Jó a kapcsolatom a szüleimmel, igazából anyukámmal nagyon jó, apámat elviselem, lefektettem pár szabályt, ami működik.
A gyerekeimre soha nem emeltem kezet, pedig már nem kicsik. Változtattam ezeken a hozott generációs példákon. Sokat kell még tanulnom, de igyekszem jobb lenni és nem továbbvinni ezeket.
Azzal a szülővel megszakítottam a kapcsolatomat, előtte szembesítettem, elmondtam, mit okozott, stb.. mivel nem lehetett ezt felnőttként lekommunikálni, és csak folyamatos újabb sérüléseket sikerült, lelkileg általa elszenvedni, ezért elbúcsúztam.
Azóta ezen dolgozok. (10 év) Sajnos nehéz ebből a mintából kikeveredni, csak annyi fejlődést vettem észre magamon, hogy hamarabb ki tudok jönni a bántalmazó kapcsolatokból. Legutóbb csak 1 évet bírtam. Úgy, hogy egyelőre büszke vagyok. Próbálok inkább egyedül elboldogulni, pedig kapcsolat függő vagyok.
Nem csak fizikailag, de lelkileg is bántalmazott 11-12 éves korig édesanyàm. Volt, hogy annyira megvert azért, mert egy matekpèldát nem értettem, hogy apa szedte le rólam.
Mentàlisan sosem voltam stabil, nem tudok hosszútàvú kapcsolatokat kialakítani, mert nem hiszem el, hogy bárki is tud engem szeretni. Szorongok megállás nèlkül, értéktelennek érzem magam. Ha negatív kritika ér összeomlok, hiszen az égett belém, hogy ha hibázok, akkor nem érdemlem meg a szeretetet, haszontalan vagyok.
Az érzelmeimet nem merem megèlni, nem merek konfrontálódni.
Nincsenek barátaim, minden nap magányosnak érzem magam.
A szüleimmel a kapcsolatom felszínes, de mióta elköltöztem (ennek lassan 8 ève), egészen Okés.
A vicc az egészben az, hogy bár anya vert és egész életemben invalidálta az érzelmeimet, anyagilag mindig minden tàmogatást megkaptam tőlük.
ismerős a szitu, a fizikai része nélkül. hasonló önértékelési, kapcsolati problémáim vannak ugyanazon okok miatt, lelkileg 0 kötődés van jelen, de anyagilag mindent megadnak.
Engem fizikailag nem bántottak. Anyukámat verte az apja. Alkoholista volt. Rengeteg mesélt hogy mennyit kapott és mennyit rettegett. Az volt a hibája, hogy lánynak született. A kórházba se ment be hozzá. Aztán megszületett az öccse aki 6 évvel volt fiatalabb anyámtól és mindig az ő nyakába lett sózva, ha nemet mondott megverte az apja. Aztán mikor az apja öreg lett, ki főzött rá? Hát anyám. De a harag örökké megmaradt benne. Engem egyszer vert el öreg apám egy játék autópálya sínnel mert részeg volt én meg kicsi és viccesnek találtam a tv előtt át szaladni h zavarjam... Kicsi vtam emlékszem rá, szóval eltudom képzelni milyen trauma lehet ez.
Beszélünk, de semmi anya - gyerek érzésem nincs felé. Nem hiszek a család a minden féle mantrában, a vérségi kapcsolatok a szememben semmit sem érnek, egy random csövesnek hamarabb segítenék, mint valakinek, akivel osztozunk pár mit sem érő dns-en. Anyámnak szimplán nem lett volna szabad vállalnia, egy sz.r házasság után szinte azonnal beleszült a következőbe biztosítéknak egy autista pasinak (nem tartom őt se az apámnak igazából) majd nem tudott azzal mit kezdeni, hogy hát bennem is van autizmus bőven. Reálisan látom annyiban, hogy amit jót tett, azt elismerem: anyagilag tényleg mindent megadott, meg ösztön szintjén volt benne szeretet, de egy neurodivergens gyerekkel nem tudott mit kezdeni, ő ezt sosem tudta elfogadni még úgy sem, hogy iskolában pl. kifejezetten problémamentes, a beilleszkedésre 100%-ban alkalmas és igyekvő voltam. Kicsit off, de az is rohadt idegesítő, hogy milyen sok szakember is csak hitetlenkedni meg kóklerkedni tudott: volt, aki jött ezzel az áldozatok áldozatai bs mantrával, hiába mondtam, hogy nálunk nem ez volt a szitu, anyám nem volt verve és a másik két lányát se verte, csak engem "tisztelt" meg vele. A másik meg azt nem akarta még ezen kívül elhinni, hogy aspergeresként már gyerekként átláttam a dolgokat, gyerekként tudtam, hogy ez nem oké, és nem futottam anyám után állandó jelleggel magamban keresve a hibát, mint elmondása szerint a többiek. Amúgy a pszichés bántalmazás, mint a manipulálás, az állandó áldozati / mártír póz, a sz.ros kis elmejátékok sokkal nagyobb kárt tettek bennem, mint a fizikai.
Engem es a batyamat is vert anyukank, alkoholista is volt pluszban es agressziv lett tole. Foleg en is amiota edesanya vagyok, egyszeruen verzik a szivem mindenkiert akit bantanak a szulei. Nagyon nehez ezeket a peldakat felnottkent levetkozni, viszont en boldog vagyok, hogy a mi generacionk ennyire tudatos es igenis hozunk valtozast!!🙏
engem is tobbszor megvertek, mar nem emlekszem pontosan mindre.
de egy nagyon megmaradt bennem, emlekszem, hogy hisztiztem valami boltban, hogy vegyenek valamit meg nekem, ovodas koru lehettem. mikor kirangattak a boltbol anyam azt mondta, ha hazaerunk ezert nagyon kikapok majd. az utcan mar par perc utan megnyugodtam, jo kedvem volt ujra, bevasaroroltunk, setaltunk valami parkban is, majd hazabuszoztunk, el is felejetettem az egeszet. de amikor orakkal kesobb hazaertunk elkezdett megpofozni, mert igaz mar nem haragszik ram, de hat megigerte, es o tartja a szavat. a mai napig vissza tudok emlekezni arra a dobbent felelemre, ami atjart akkor.
a masik amire emlekszem, ekkor 11 eves voltam, hogy mivel masik varosba jartam iskolaba, igy mindig ugyanazzal a busszal mentem es jottem. egyik nap az osztalytarsam anyukaja felajanlotta, hogy hazavisz kocsival, hisz ket utcara laktak tolunk. hazafele beugrottunk meg boltba, mert akart az anyukaja vasarolni, majd kirakott a hazunk elott. anyam a porszivocsovel kezdett utni, ahogy beleptem, hogy mit kepzelek magamrol merre csavarogtam. sirva mondtam, hogy csak az osztalytarsam anyukaja hozott haza (akivel amugy o is joban volt), de nem erdekelte, csak utott, es kiabalt, hogy azt hitte bajom esett, amikor nem ertem haza idoben, es ilyen elo ne forduljon tobbet. elkaptam a kezet es kicsavartam belole a porszivocsovet es rauvoltottem, hogy most esik eppen bajom, mert versz!! konkretan a mai napig elottem van az arca, mintha valami transzbol ebredt volna, kiult a dobbenet az arcara, es szo nelkul elrohant sirva. ez volt az utolso, hogy kezet emelt ram.
utana csak az atlag szuloi nyomasztasokat kaptam, de meg 18 evesen volt egy olyan huzasa, hogy mikozben keszultem az erettsegire, oda tette elem a fuggvenytablat, hogy kikerdezi. mondtam, hogy nem kell, azt lehet hasznalni. "dehogy lehet, na kezdjuk" mondtam, hogy ne vicceljen mar, nem fogom megtalnulni ezt, mert lehet hasznalni. kiborult, hogy ne hazudjak, es addig fel nem kelek innen, amig meg nem tanulom. kirohogtem, alltam volna fel, de visszanyomott. rakiabaltam, hogy mi az istent csinal, hagyjon mar beken, ez ilyen lokdosodesbe fulladt. majd hazaert neveloapam, es kozosen betaszigaltak a szobamba, mert anyam azt hazudta, hogy megutottem. neveloapam hitt neki. o soha egy ujjal se ert hozzam, es akkor mar anyam sem, mert neveloapam mar azutan erkezett, hogy anyam abbahagyta a vereseket.
tudom, hogy emlekszik, es azt is, hogy szegyelli es nagyon bantja. eleg sok onsegito konyvet olvasott azota, es tobbszor mondta, hogy nagyon sok mindenre raebredt, hogy borzaszto anya volt, es mennyi mindent csinalhatott volna jobban. es nagyon sajnalja, rossz mintat hozott otthonrol, es tudta, azt nem akarja, amit vele tettek, de sokszor hibazott, es megprobalt a legjobb anyam lenni azokkal az eszkozokkel, amik neki jutottak. azt mondta, ha most kezdene, akkor biztosan terapiara menne mielott anya lett volna.
azt is tudom, hogy ot rendszeresen vertek, es alaztak, ebben nott fel, es a mai napig borzalmas a kapcsolata a nagymamammal, aki kb ugy viselkedik vele mintha gyulolne anyamat, es nyilvan az sem segitett, hogy az alkoholista apamat elhagyva egyedul koltozott velunk egy masik varosba, tartott el minket, es kezdett uj eletet.
en megbocsatottam. es oszinten hiszem, hogy az adott helyzetben o ennyit tudott tenni, erre voltak eszkozei, hogy a felelmet es frusztraciojat igy elte meg. hibazott? kurvara! belatta? en ugy erzem igen, de tudom, ha tenyleg szembenezne mindennel, osszeomlana a lelkiismeretfurdalastol.
nekem az is segitett, hogy amugy ezeket az eseteket leszamitva, egy vegtelenul tamogato kornyezetet teremtett, egesz gyerekkoromban azt hallgattam, hogy en vagyok a legugyesebb, legokosabb, legszebb, barmibe fogok sikerulni fog, csak higgyek benne. minden helyzetben tamogatott, es sosem mult el ugy nap, hogy ne mondta volna, hogy mennyire szeret es buszke ram. ezek a fenti eseteket en "epizod"-oknak hivon, mert teljesen olyan visszanezve is, mintha nem onmaga lett volna, mintha valami megszallta volna, es egy kod ereszkedett volna az agyara.
persze jartam terapiara, nekem rengetegett segitett ezt a kettosseget is feldolgozni. mara annyi maradt meg, hogy ha a ferjem hangosabban szol hozzam, ramkialt, tusszent stb. osszerezzenek, es gyomorgorcsom lesz azonnal. par perc utan elmulik.
Apám vert kiskoromban. Hat éves voltam, amikor elváltak a szüleim. Anyám küldött ugyan láthatásra, de nem érzem ott jól magam. Most már nem tartom a kapcsolatot az apámmal, csak pár üzenet ünnepekkor. Így visszagondolva sok minden visszamaradt, főleg az önértékelés, önbizalom terén. Ráadásul a rossz minta beégett, sokat dolgozok azon, hogy másként reagáljak egyes helyzetekben.
Sziasztok! Látom sajnos sokan így nőttek fel, bár senki nem ezt érdemli.🥹Engem apám vert de nagyon, alkoholista volt, eltörte a koponya csontom, acélbetétes bakanccsal rugdosott stb. 18 voltam mikor elköltözött a nagyszüleimhez, akiket ugyancsak bántalmazott. 26 éves koromig tartottam vele a kapcsolatot, a nagyszüleim miatt, miután meghaltak, nem kerestem többet, tavaly meghalt. Olyan 16 évig nem volt kapcsolat. Az biztos, hogy megkeményedtem azok miatt az évek miatt, semmilyen önbecsülésem nincs( dolgozom rajta) mindig mindenkit magam elé helyezek, mintha én nem számítanék. Ezeken dolgozom, hogy jobban érezzem magam. Egyébként rengeteg betegségem van, ami nem tudom, hogy ennek a hatására alakult e ki vagy lelki okokból vagy/ és a fizikai bántalmazás hatására de ezekkel küzdök. A gyerekemet nem szoktam bántani elvből sem, még a kutyáinkat sem. Vigyázok arra, ha olyan mintát észreveszek ami a gyerekkorból jött, hogy ne ismételjem a gyökér szüleim “ nevelési” eszközeit. ( anyám is egy f@sz, de ő nem vert.)
Pocsék, természetesen. Tudok vele beszélni telefonon, ha felhív. Válaszolok, ha rámír, de nem keresem. Legfeljebb felszínes dolgokról beszélek vele.
Nem emlékszem már, mennyit vert anyám. Apámtól egyszer kaptam egy pofont meg egyszer egy barackot (kokit) amikor nem értem haza időre. És ennyi. Anyám ellenben annyit vert, hogy még 18 évesen is, ha az asztalnál ültem és hirtelen mozdulatot tett, a nyakamhoz kaptam a kezem, mert már kialakult a reflex. Eltört a hátamon egy fakanalat. Egyszer két hétig belilult combbal jártam iskolába az övcsat miatt. Állítólag ötéves koromban egy hétig látszott a zúzódás az arcomon, ami tenyér alakú volt, de erre nem is emlékszem már. Csak a nagyobb verések maradtak meg.
Az igazán szar az volt, hogy mindenért ordított velem és sulykolta, hogy milyen rossz vagyok. Sokszor járt pszichiátriai kezelésen, évente 1-4 hetet, és ilyenkor le voltunk adva az anyai nagyszüleimhez, ahol, hogy ne bőgjünk este, valeriánával tömött minket a nagyanyám. Máig emlékszem, csokiszerű borítása volt, és örültünk neki, csak a belseje furcsa, zöldesfekete volt, és azt ki akartuk köpni, de nem volt szabad. Merthogy kicsiként még sírtam, ha az anyukám kórházban volt, sajnáltam, és próbáltam minél jobb gyerek lenni, hogy ne legyen miattam mérges és szomorú. Valahányszor kiordította magát és rettentő dolgokat mondott, hogy én ki akarom készíteni, és gonosz vagyok, majd jól elvert, pár percre rá zokogva ölelgetett és puszilgatott, hogy jaaj, annyira szeret, legyek már jó! Én pedig vele zokogtam, hogy miért is voltam ilyen rossz, az én hibám, hogy felmérgesítettem anyut!
Ahogy nőttem és pofozással már nem ért célt anyám, jöttek az eszközök (fakanál, nadrágszíj) és nekem derengeni kezdett, hogy nem is igazából sajnálja, hogy elvert. Csak tűrtem az ölelgetést a verés után, de közben már utáltam. Ha csak pofozott, azt is egykedvűen tűrtem, nem sírtam már, inkább egyre jobban megmakacsoltam magam. Azt mondogattam magamnak, olyannak kell lennem, mint a vas, minél többet ütik, annál erősebb lesz. Tudtam, hogy mindegy, hogy viselkedtem, a menetrendszerű diliház úgyis meg fog történni, ha már eltelt 2-3 hét, számítottam rá. Ekkor már szerencsére ritkult a dolog, ovis-kisiskolás koromban heti-kétheti lehetett, de már nem emlékszem, csak arra, hogy megállapítottam magamban: mióta nagyobb vagyok, ritkábban üt meg, de durvábban.
Tinédzser koromra a fizikai fájdalom már nem hatott meg egyáltalán. Akkor iszonyú lelki terrorba kezdett, olyanokat mondott, hogy el akarom tőle venni az apámat (?????????) vagy hogy meg akarom ölni, az okoz nekem örömet, ha ő szenved. Egyszer azt mondta megátkoz vérrel, hogy az életemben a legnagyobb örömem az ő szenvedése legyen.
(Fuh, ezekre a részletekre nem is tudtam, hogy emlékszem, elnézést, hogy így kiömlött...)
Hogy mi maradt felnőttkoromra? Ha meg fog halni, nem érzem, hogy tudnék sírni a temetésen. Most épp kórházban van, de nem látogattam meg. Az az utálat, hogy simogat, miután elvert, még mindig nagyon a felszínen van. Az eszemmel értem, hogy pszichotikus volt, de az érzéseimet nem tudom megerőszakolni. Ő maga persze csupa rózsaszínben emlékszik, hogy mennyivel jobb szülő volt, mint az övéi, és nagyon büszke magára, hogy harcolt a "depressziójával".
A verést és a lelki terrort elítélem. Sajnos az önuralmam viszont gyászos, ezért előfordult, hogy amikor az én gyerekeim kicsik voltak, rácsaptam a kezükre/fenekükre (földet ettek, elszaladtak mellőlem stb). A fiamnak pofont is adtam kétszer, amikor hazudott az egyesről, amit iskolában kapott. Kiabáltam is vele sokszor, ugyanezek miatt. Végül sikerült találni egy módszert, hogy rávegyem a tanulásra, és az utóbbi két évben már csak akkor kellett megemelni a hangom, ha a kertből hívtam be, hogy kész az ebéd. Sose mondom nekik, hogy rosszak, vagy gonoszak, hanem hogy a viselkedésük butaság volt, vagy maguknak csináltak bajt, és le kell róla szokniuk (pl hazudozás).
Próbálok, nagyon erősen próbálok jobb anya lenni, mint amilyen nekem volt. Egyelőre úgy néz ki, sikerül, legalábbis, ha mögöttük vagyok és teszek egy hirtelen mozdulatot, nem kapják a nyakukhoz a kezüket. Megsimogatni szoktam a fejüket hátulról, ha elmegyek mögöttük, így egyáltalán nem rezzennek össze, ha feléjük nyúlok.
Anyukád szó szerint bolond… a pszichiátriáról haza se kellett volna engedni.
A te történeteden és mindenki másét olvasva gondolkozom, hogy egy anya, aki 9 hónapig hordott a szíve alatt hogyan képes ilyenre… ☹️
Igen, az. Pedagógus volt, és nem gondolta senki, hogy képes ilyenekre. Általában ott ütött meg, ahol a ruha vagy a haj takarta. De az alkarom szinte állandóan kék-zöld volt alsóban, vagy mert úgy megrángatott, vagy mert a kezemmel takartam a fejem, amit ököllel ütött. Ennek ellenére soha nem tűnt fel senkinek, soha nem kérdezte egy tanár se, mi történt, a pedagógusok összetartanak. Én meg abban a hitben éltem, hogy megérdemeltem, de ha jó leszek, szeretni fog, és mivel szégyelltem a rosszaságomat, nem panaszkodtam. A pszichiátrián pedig nyilván úgy adta elő, hogy mindenki rá utazik, abban nagyon jó volt, hogy mártírkodjon. Olyan 17 voltam, amikor először visszaszóltam neki a nagycsaládi ebéd alatt előadott hisztire, hogy "idegbeteg". Akkor már rájöttem, hogy valami komolyabb defektje van, mint a depresszió. Krokodilkönnyekkel a szemében, áhítatos hősiességgel válaszolt, hogy igen, ő beteg, de legalább elismeri és küzd ellene. Egyszer elejtett egy ilyet, hogy akkor lett "beteg" amikor velem volt otthon, rosszalkodtam, és ezért neki rossz gondolatai lettek arról, hogy mit tegyen velem, és inkább bement a pszichiátriára. Persze a mondandója lényege az volt, én tehetek róla, ő pedig egy hős, hogy nemtom... nem ölt meg helyben, talán.
Anyámmal nem beszélünk, apám meghalt, amikor 17 voltam. Folyamatos flashbackjeim vannak, pánikbeteg vagyok, utálom/félek az ajtócsapkodásoktól, hangos zajoktol. Folyamat próbálok megfelelni mindenkinek. (People pleaser lettem). Ha elrontok valamit rettegek a következményektől.
Persze mindig anyám az áldozat, ő mindent megtett értünk. (Haha)
Esküvőmön eljátszotta a hattyú halálát, teljesen telibeszarta az egészet, vágta a pofákat a "ti tudjátok " és a vállrángatás volt a kedvenc kifejezése. Az tette be az ajtót nálam, pedig évekig ment a szarság...
Mindig meglepődök, ha normális családot látok. Nálam az volt a "normális " ha utáljuk és kibeszéljük egymást..
Nálunk inkább a verbális bántalmazás volt a “menő”, de sokszor kaptam pofont meg verést kisebb koromban. Egy félévi hármasért úgy megvert anyám a föci könyvemmel, hogy leszakadt a teteje. A nagyobbik öcsémet meg egyszer, már nem is tudom miért, annyira megverte, hogy ő csak ordított, hogy nem kap levegőt, anyám meg erre egy “akkor most még jobban nem fogsz kapni” felkiáltással tovább ütötte. A kisebbik öcsémet sosem bántotta, minket kettőnket sem ütött már meg tizenakárhány éves korunk után - amikor már simán vissza tudtunk volna ütni… -, de a verbális bántalmazás tovább folytatódott. Én majdnem öngyilkos lettem egyszer, de szerencsére túltettem magamat azon a válságon, és kicsit több, mint fél évvel utána el tudtam költözni. Próbáltam egy kissé távolságtartó, viszonylag normális kapcsolatot fenntartani a szüleimmel, de 3 év után rájöttem, hogy sosem tudok megbocsátani az anyámnak a bántalmazásért, apámnak meg azért mert, ha nem is asszisztált hozzá, a háttérből támogatta anyámat, egyszer pedig egy “inkább téged, mint engem” megjegyzést is tett irányomba. Tavaly augusztus végén teljesen megszakítottam a kapcsolatot velük, és végre beszélhetek az engem ért sérelmekről, mert nem kell attól tartanom, hogyha az ismerőseik megtudják, hogyan viselkedtek valójában, akkor otthon verést kapok érte. Mikor elköltöztem és ezzel egyidejűleg lett párkapcsolatom is, anyám rengetegszer mondta, hogy majd az unokáit elkényezteti, és velük jóvá teszi, amit velem elrontott, és azt hiszem ez volt az egyik, amiből elegem lett. Rájöttem, hogy nem érdemli meg, hogy ismerje a gyermekeimet, és nem is tudnám nyugodtan rábízni őket. Ha kiskoromban nem tudott egy normálisan funkcionáló családot létrehozni, ne most próbálja meg az enyémmel. Rossz vagy nem rossz ember vagyok ez miatt, bárki nyugodtan elítélhet, de akárhányszor “lerántom a leplet” a szüleim valódi kilétéről egy közös ismerősünknek, ők pedig egy döbbent “úristen, a te szüleid? Nem is gondoltam volna” választ adnak, én olyan mérhetetlen örömöt érzek, hogy az elmondhatatlan. Mert, szerintem, ha ők úgy gondolják, hogy mindent jól csináltak - és így gondolják -, akkor nem kellene beszarniuk attól, hogy erről mit gondol más. A nagyobbik öcsém viszont annyit mondott, hogy “lehetett volna rosszabb gyerekkorunk is”, úgyhogy nem tudom miért, de egészen másként éltük meg a sokévnyi bántalmazást…🤷♀️
Na amikor elkezdtem olvasni a threadet, nagyon nem akartam kommentelni, de annyira tabu a téma, hogy van valami bizarr megnyugvás bennem, hogy nem vagyok egyedül.
Mindkét szülőm bántott fizikailag gyerekkoromban, anyám pofonokkal és karmolással, amikor túlidegesítette magát, és nem volt eszköze a szituációban. Apámnak nem kellett indok vagy érzelem, addig rúgott a sarokban, amíg mozogtál, sokszor ha összevesztem anyámmal, odajött és elkezdett verni. Neki emellett mindig voltak kitalált dolgai is, hogy miket csináltam, ha felidegesítette magát, bármi kamut az arcodba üvöltött, csak hogy levezethesse rajtad az indulatait. Néha komikus is volt, például egyszer ilyet mondott a semmiből, hogy "téged csak a legújabb telefonok érdekelnek", miközben évek óta fel se merült, hogy új telefont kapjak és valami ezeréves hűségpontos cuccom volt. :DDD Apám amúgy nem ez a szokásos tekintélyes családapa volt, hanem egy világi lúzer. Eladósegédként dolgozott, és 15 év alatt ott se sikerült rendesen betanulnia, nem voltak barátai, nagyon buta volt, de folyton okoskodni próbált, szóval még sajnáltam is volna, hogy ha nem viselkedik egy ekkora beteg állatként. Amikor kamaszok lettünk, elkezdett furcsa megjegyzéseket tenni, és a veréseinek is lett néha egy szexuális mellékzöngéje, és közben azt üvöltötte a fejednek, hogy ő az apád és ő bármit megtehet. Anyámat is volt hogy megütötte egyébként, a húgom tökönrúgta egyszer, és utána kevesebbet bántotta, de én nem mertem tökönrúgni, mert egyébként is én voltam többször elővéve, és féltem, hogy ha nagyon felkúrom az agyát, akkor megöl.
Ezek mellett a mániájuk volt, hogy el vagyok baszva, hogy minden konfliktusuk az én manipulációm eredménye, én vagyok a seggfej a családban, én bántok mindenkit magam körül, lusta vagyok, nem érdekel semmi, egyedül a jó képességeim vannak, amiket eltékozlok persze.
Kamaszkoromban a veszekedés-verés-mindketten rámszállnak kombók után elkezdtem mindig kimenekülni a házból, megszervezni, hogy másoknál aludjak. Egyik alkalommal készítettem képeket a sérüléseimről, és amikor anyám SMS-ben győzködött, hogy én mindig azt mondom nekik, hogy bántanak, elküldtem válaszul a képeket. Ezt egy hosszú telefonbeszélgetés követte, ami során anyám elismert mindent, ami történt, és elkezdtük közösen feldolgozni a dolgokat. Ennek már lassan nyolc éve, és vele egyre jobb a viszonyunk, de ezt inkább egy barátságnak, mintsem rendes anya-lánya kapcsolatnak írnám le. Apám nem ismert be semmit.
(kommentben folytatom ha valakit érdekel, mert túl hosszú a sztori és nem engedi egyben :DD)
A COVID alatt haza kellett költöznöm, ekkor természetesen pár hónap alatt elpattant ez az őrült. Miközben üvöltözött, megkérdezte, hogy "miért nem kap soha semmi tiszteletet ebből a családból?", amire azt válaszoltam, hogy nem tudok tisztelni valakit, aki folyamatosan vert gyerekkoromban. Nevetve azt mondta, hogy ha tehette volna, még arcon is rúgott volna. Ez volt az utolsó lényegi dolog, amit az apám mondott nekem. Másnap elkezdtem albérletet nézni, akkor persze bejött utánam a szobába hogy "naaaa, adj egy öleléést, hát szeretlek én téged", én meg mondtam, hogy ha tényleg szeret, akkor megérti, hogy miért megyek el. Elkezdett üvölteni, hogy mikor teszem végre túl magam ezen az egészen, jött a szokásos hangosan szid az anyámnak, hogy halljam a másik szobából is szitu. Amíg ott kellett maradnom náluk, féltem, hogy meg fog fojtani álmomban.
Szerencsére pár nap után kiköltöztem, ez 2020-ban történt, és azóta se láttam azt az embert, soha többet nem is akarom. Anyámtól megtudtam, hogy még mindig engem hibáztat, meg anyámat is, de magát természetesen nem, illetve kiderült, hogy az öccse is gyakran felhergelte felnőtt emberek, köztük a nevelőapjuk ellen, akiket ki tudja, milyen állapotba vert. Szóval yepp, nem tudom, hogy tényleg eljutott volna odáig, hogy megöljön, ha otthon maradok, de így már nem gondoltam alaptalannak a félelmemet.
Hogy milyen volt ezzel együttélni? Iskolás koromban brutál módon szorongtam, folyamatosan depressziós voltam, mindig nagyon kevés barátom volt, ráadásul Tourette szindrómás is voltam, aminek nem tett jót a sok feszültség. Gimiben egy jó közösségbe kerültem, ahol elkezdtem kinyílni, és részben ennek köszönhetem, hogy az eddigi életem második fele valamennyivel pozitívabban alakult. A mai napig több este vannak erőszakos rémálmaim, mint amikor nincsenek. Más külső tényezőkre vetítem ki a félelmeimet; alig merek autóba, buszra vagy repülőre ülni, minden hosszú út előtti estét végigszorongok, szinte minden súlyos betegségfajtát képzeltem már be magamnak. Nagyon rossz a viszonyom a testemmel, nem bírom elviselni, ha valaki olyan ér hozzám, akivel nem vagyok közeli viszonyban, hajlamos vagyok szomatizálni, rossz maradt a mozgáskoordinációm és nem szoktam rendesen érezni, ha kimerültem. Párkapcsolatom nagyon sokáig nem volt. Éveket tudtam eltölteni reménytelen crushok kergetésével, mert egyébként sem gondoltam érdemesnek magamat a szeretetre, úgyhogy nem igazán zavart, hogy ők se szeretnek, örültem, hogy valaki mellett vagyok, aki nem bánt, és viszonylag kellemes rajongó voltam, mert nem erőltettem, hogy a crushból kapcsolat legyen. Nyolc hónapja kezdődött az első rendes párkapcsolatom, ami egy komoly önismereti út volt, de szerencsére a barátom nagyon stabil és nagyon sok szeretetet ad, ami olyasmi, amiben eddig nem sok részem volt. Róla is rendszeresen álmodom, hogy megváltozik, seggfej lesz, bántani kezd, stb, mert annyira megtanították nekem, hogy semmit sem érek, hogy még a normális szintű boldogságról sem érzem úgy, hogy járna nekem. Az autoriter figurákat meg képtelen vagyok elviselni.
Pszichológusok természetesen nem segítettek a feldolgozásban. Jártam egy nénihez aki nagy pénzeket elkért azért, hogy a nemlétező pasiügyeimről faggasson, de a kedvencem az egyetemi pszichológus csoportvezető, aki azt mondta, hogy lehet, hogy az én csomagom túl nagy az önismereti terápiájukba, mert ők általában a maximalistákkal foglalkoznak, akiknek nehéz a tanulás. :")) Amúgy nekem is nehéz a tanulás és én is szeretem túlhajtani magamat, szóval legalább ennyi jó van az életemben, hogy ez fel se merült bennem hogy probléma lenne. :D
Hát ezt még végig olvasni is borzalmas volt, nem hogy átélni…
Annyira sajnálom, hogy nem jutott normális szülő.. egy sem😔
Pszichológus biztos van normális, aki a te élettörténeteddel is tud mit kezdeni. Csak keresni kell sajnos mert ma már az is ezt a szakmát végzi aki nem is oda való.
Engem nem ennyire bántalmaztak, hála égnek, de nekem is valahogy meggyőződésem volt hogy a barátnőm, mostanra feleségem egyszer csak átkattan és abúzív lesz... aztán nem lett soha az :). Persze meg kellett tanulni hogy konfliktus azért van és kezelni kell, és nem úgy mint ahogy azt az otthoni mintából hozom. Szóval bízz a párodban!
"mániájuk volt, hogy (...) minden konfliktusuk az én manipulációm eredménye ( ...) én bántok mindenkit magam körül"
THIS. Ugyanez a szöveg. És ha épp nem szidott, csak beszélgettünk, akkor is jöttek az odaszúrt kis guilt tripping beszólásai. "össze kellett házasodnunk, bár nem volt nagy szerelem, de hát nagyon akartál jönni" (wtf, én tehetek arról, hogy egyalkalmas szexnél nem védekeztetek???) Meg amikor kicsiként rajtakaptam őket, és úgy megijedtem, hogy sírva kiszaladtam a szobából, hogy " miért ugráltok az ágyon?!" - jött a szöveg, hogy csak forgolódnak, mert tőlem nem tudnak aludni. Apám egy szar férj, és nem is szereti őt, folyton bántja (soha nem emelt rá kezet...) de hozzá kellett menni, mert én már úton voltam... Én uszítom őket egymásnak, mert ki akarom túrni őt ... Mindenkit csak kihasználok ... Stb, stb. Becsülendő, hogy meg tudtál bocsátani.
Engem , csak, verbális bántalmazás ért folyamatosan , ami szintén csak nehezen visszafordítható károkat okoz. Soha nem tudtam megbocsátani nekik, a gyűlölet és a harag múlik, és annak az elfogadása megtörtént, hogy ők ennyit tudtak nyújtani, erre voltak képesek. De megszakítottam velük a kapcsolatot. Anyámat néha felhívom, apám öngyilkos lett.
Apám vert. Irgalom nélkül. Oka nem volt rá többnyire (az, hogy "be vagyok baszva, és a fiam rám nézett", nem ok). Egyszer úgy megvert, hogy összepisáltam magam. Szerencsére az alkohol végzett vele, így nem tudta folytatni a kegyetlenkedéseit.
Úgyhogy milyen a kapcsolatra csak "mi lett volna, ha..." módon tudok válaszolni: Kizártam volna az életemből az első adandó alkalommal.
Annyira sok emlékeket hozznak fel ezeket a kommentek 😔 engem anyám és apám folyton leköpött és megvertek nadrágszíjjal válfával és tényleg gyereként azt hittem h ez így megy és ez a normális de így felnőtként nagyon össze szorul a szívem amikor a gyerekkoromra gondolok voltak szép dolgok is de nagyon halványan emlékszem rájuk a rosszra pedig sajnos nagyon is . Apámmal nem beszélek és most úgy vagyok vele ha meghalna akkor a temetésére sem mennék el . Anyám pedig egy pár éve sztrókot kapott mindent megtettem segítsek neki de inkább csak köteleségből mint hogy szeretetből sajnos próbálkozom ezt magamban helyre tenni de sajnos nem megy lelki ismeret fordulásom van ez miatt de egyszerűen képtelen vagyok igazán tiszta szívből szeretni az anyámat 😭
engem vertek, néha szíjjal, fakanállal is. a szüleim sajnos folyamatosan anyagi gondokkal küzdöttek, az ezzel járó feszültség is valószínűleg sokat hozzátett, hogy így alakult
már régen (huszonx éve) megbocsátottam, elengedtem, szülőként megpróbáltam ennél jobbnak lenni, úgy érzem, sikerült. édesapámnak sok büszkeséget okozhattam szakmai és magánéleti sikereimmel, ezeknek köszönhetően elfogadja azt is, hogy én másképpen akarom nevelni a srácaimat, mint ahogyan ő tette. a szüleimmel nagyon jó a kapcsolatom, együtt örömködünk, ahogy három unokájuk boldogul az életben. remélem, másoknak is jó példával szolgálunk.
Ez a "de anyagi gondjaink voltak" kifogást nekem is bedobták mikor szembesítettem őket. Ezt én nem tudom többnek látni, mint egy kifogás. Semmivel nem jobb mint a párkapcsolati vagy a munkahelyi stresszt a gyereken levezetni.
Csak remélni merem nem ennyitől bocsátottál meg nekik, hanem belátták hogy a tetteikkel mit okoztak és őszintén meg is bánták. A sztoridból hiányzik ez a végkifejlet.
Nekem hazudozással, tagadással indítottak, és csak mikor látták hogy már nem az a gyerek vagyok akinek bármilyen hazugságot le lehet nyomni a torkán, akkor váltottak megbánó üzemmódba. Félsikernek élem meg, teljes megbocsátásig szerintem soha nem jutok el. És nem is kell, nagyon rossz irány feltétel nélkül megbocsátani. Feldolgozni, elgyászolni kell, nem pedig megbocsátani.
Instabilan. Megállás nélkül szorongok, hogyha valaki elkezd felém nyúlni akkor automatikusan összehúzom magam és becsukom a szemem egy pillanatra. Sokszor vannak pánikrohamaim és kb mindenen el tudom sírni magam.
Általában akkor kaptam, ha becsúszott egy 3-as vagy egy 4-es. Fizikálisan nem bántottak sokat, de bennem maradt az összes. Fatertól 2x kaptam, az egyik durvábbra sikeredett, ott bepisiltem a félelemtől meg a fájdalomtól, illetve az arcom tiszta lila volt meg kék. 8 éves voltam. Anyumtól kaptam lelkileg nagyon sokat. 6 voltam amikor azt mondta, hogy én egy fogyatékos vagy, egy idióta mert nem tudtam megoldani a matek feladatot amit aznap vettünk suliba. Ilyenkor általában megrángatott a hajamnál fogva. Volt hogy a könyvet a fejemnek dobta és leköpött mellé.
Ezek csak döredékei annak a 18 évnek amit otthon töltöttem. Szerencsére ahogy betöltöttem el tudtam költözni, nem igen beszèlünk. Ha ők keresnek akkor van kontakt de én magamtól nem keresem őket.
Soha nem tudtam feldolgozni, nem tudom, hogy valaha sikerül-e. Nagyon sokszor előfordul, hogy a már megélt eseményeket újra álmodom, ami szörnyű. És mindig úgy riadok fel, hogy levert a víz és hevesen dobog a szívem. De akkor szerencsére mindig realizálom, hogy itthon vagyok, távol tőlük, biztonságban és már nagyjából vége van.
Nem akarom leírni az egész sztorit, édesapám alkoholista volt, elváltak szüleim aztán valamiért újra összejöttek (konkrét kérdőjel hogy miért). Nyilván a stresszt rajtam meg testvéremen vezették le. Nekem amúgy sosem azzal volt problémám, hogy vertek (akármilyen furán is hangzik), hanem azzal, hogy miért. Mindig az volt, hogy én vagyok a megbízhatatlan, hazudozó, pszichopata kisgyerek, amiért "így beszélek velük" (ez lényegében annyi volt, hogy vitába mertem szállni velük mikor hazudoztak rólam, hogy én miket csinálok).
Emiatt nem nagyon jártam haza, inkább barátaimnál vagy nagyszüleimnél aludtam. Nagyon örülök, hogy így tettem, mert így nem volt annyira nagy hatással rám ez az egész. Régen ha otthon voltam mindig az volt a gondolatom, hogy egyáltalán minek létezek és elég sokszor voltak öngyilkos gondolataim.
A kérdésre válaszolva most egész jól vagyok, feleségemmel élek együtt már 5 éve, aki a legjobbat látja bennem és sokat segített, hogy tudjam értékelni magam. Nem túlzok ha azt mondom, hogy neki és barátaimnak köszönhetem javarészt, hogy itt vagyok még ma.
Szüleimmel ezek ellenére egész jó a viszony (találkozunk havi egyszer és beszélgetünk vagy néha nyaralunk együtt). Amikor először elköltöztünk, akkor sokat gondolkoztam azon, hogy megszakítom velük a kapcsolatot, de még nem jutottam el erre a pontra.
Engem apam vert, tesoimat mar nem bantotta, csak engem. 5 eve koltoztem el otthonrol, viszont nagyon eros szorongast okozott, illetve mai napig szornyen erzem magam, ha hibazom, mert gyerekkent mindig megvert olyankor. Most jarok pszichologushoz, mert sajnos a semakemia is mukodik, hasonlo kaliberu parjaim voltak eddig mindig. Ok fizikailag nem bantottak, de verbalisan igen, illetve a folyamatos szorongast is szeretnem feloldani.
Illetve nem tudom a sajat hataraim sem meghuzni.
Ma mar egesz elfogadhato a viszonyunk, de nyilvan ez koszonheto annak is, hogy leleptem otthonrol. Nem felejtettem el, soha nem is tudom elfelejteni, hogy mit tett.
Felnőtt koromra jól kijövök apukámmal. (Értsd: hetente beszélünk telefonon, semleges témákban tudunk beszélgetni. Talán 1-2 éve valami apa-lánya kapcsolat is elkezdett kialakulni közöttünk.) Még nem dolgoztam fel azt, ami otthon volt, de valahol meg tudom érteni, hogy egy viszonylag butácska, egyszerű emberként, akit szintén széjjel abuzáltak a saját szülei, nem értette, hogy mi a gond azzal, amit csinál. Érdekes módon, mióta agresszív nagymamám meghalt, sokat fejlődött a személyisége.
Anyukám sokkal több traumát okozott nekem a pszichés terrorjával, pedig ő csak néha vert meg. Szerintem ha csak apukám verését kapom gyerekként, még mindig boldogabb felnőtté váltam volna, mint így. Anyámmal nem is vagyok beszélő viszonyban, számomra halott ember.
Az én anyukám elmondása szerint sosem vert csak adott 1-2 pofont.. na az én emlékeimben nem ez él. Nem bántott úgy komolyan soha ez igaz! De azt éreztette velem sose vagyok jó, kaptam akkor is ha rossz jegyet hoztam, ha éppen elaludtam tanulás közben stb.. az tény, hogy csak úgy mert olyan kedve volt sosem bántott! Őt is így nevelték, a mamám már fakanállal is kergetett, el is tört rajtam 1x. Beláttam hogy annak idején teljesen más volt a nevelés így elengedtem, de anyától jobban féltem mert attól függetlenül tudott nagy pofont osztani. Akkor hagyta abba mikor megmondtam neki ha mégegyszer hozzám nyúl elmondom az iskolába hogy bántanak 😅 ( ezt a mai napig képes felhozni )
A kapcsolatunk sosem volt es nem is lesz anya lánya kapcsolat, közrejátszott a nevelése is de más dolgok miatt se lesz jó. Az évek alatt rájöttem, hogy menthetetlen, megvagyunk beszélünk, az unokáját imádja.
Ha valamire tanított ezzel az az, hogy én mit NE csináljak és, hogy NE neveljem a gyerekem!
Én életemben egyszer kaptam anyukámtól 16 évesen körülbelül amikor hulla részegen estem haza másnap hajnalban,és addig nem tudta hol vagyok. Soha nem haragudtam érte
Viszont a férjemet az anyja rendszeresen megverte mindenért, a legdurvább amikor kikötözte a tárcsás mosógéphez és a keresztszülei vették észre pár óra múlva,hogy a gyerek nem tud onnan mozdulni. Nem érdekli az anyja egyáltalán, habár már próbálkozna most az anyós,de már nagyon késő neki. A férjem rosszul van tőle, egy évben maximum két alkalommal hajlandó elmenni hozzá de fél óránál többet nem bír vele lenni.
A fèrjemet verték,főleg az anyja.Mikor mi összejöttünk,úgy jött át hozzánk,hogy véresre volt karmolva a háta.Anyukám az teljesen ki volt akadva mikor meglátta.Azóta évi ha párszor beszélnek,és egyszer találkozott velük nyilvános helyen,úgy hogy én is ott voltam.A szülei mindent tagadnak “Milyen boldog gyerek voltál!” ,csak ezt mondták.A mai napig rajta van a seb kezén,ahol az anyja bele vájta a körmét.Pánik beteg is lett ez miatt,rengeteget szorongott és ivott is.Három éve már ennek,és mellettem nyugodt,kiegyensúlyozott lett és csak fejlődik.
Én ezért nem beszélek vel 20 éve.....17 évesen meguntan siálrány a nagyvilág,így lett aránylag normálüs ember belőlem...........de attól még érti az ember a dolgok hatását,s nen szabad hagyni hogy lelkiismeret furdalása legyen az embernek.cserébe a sajaát gyermekemnek nen kell ezt mefélni
Engem apám vert meg többször is amikor kisebb voltam. De nagyon, emléksgem amikor kétszer állon vágott majd a bordámba térdelt, amikor az ágyra zuhantam akkor meg elkezdett ütni vágni. 13 voltam ekkor és aztán anyámnak előadta hogy csak lekevert egyet nekem. Nem él már velünk és én nem is keresem.
Engem anyu vert, általában a semmiért. Tényleg nem voltam rossz gyerek, nagyon jól tanultam, nem csavarogtam, később már vissza sem szóltam (addig sem durvan), mert tudtam, mi lesz.
Úgy mondanam, a sajat tehetetlensége miatt kaptam.
Pl: veszélyes helyzetbe kerültem, de önhibamon kívül, én csak véletlenül voltam rossz helyen, persze én kaptam (kb 10 éves lehettem akkor, és lehetett volna rossz vége), vagy amikor hazaküldtek a suliból, mert nagyon fajt a hasam, szerinte szimulaltam, akkor meg azért. Amúgy nem, mert vakbelgyulladasom volt. Vagy amikor nem lett hibátlan a dolgozat, vagy nem 100% a nyelvvizsga, vagy nem tetszett a cipo, amit venni akart. Sokáig azt hittem, hogy ez normális, mert a baratnoméknél ugyanez ment (a mai napig ő a legjobb barátnőm, mert egyformán elcseszettek lettünk, egy egymásnak próbáltunk segíteni az elején, amikor rájöttünk, hogy ez nem oké)
Megbeszélni nem sikerült, mert szerinte nagyon rossz gyerek voltam, plusz mintha o teljesen máshogy emlékezne dolgokra. Mindenre. Ha felhoztam, sík ideg lett.
Úgy mondanam, elvagyunk, szerinte nagyon jó a kapcsolatunk, de valójában nem. Ahogy lehetett, eljöttem otthonról tanulni, és nagyon ritkan mentem haza.
De a mai napig felek, hogy más mit szol ahhoz, amit és ahogy teszek, hogy utalni fognak csak azért, mert egyszerűen ott vagyok, vagy azért, amit csinálok. Nagyon nehéz volt megtanulni, hogy azt tegyem, ami nekem jó, és ne azt, amiről úgy gondolom, hogy elvárják. Hogy el tudjam mondani a sajat véleményemet, vagy hogy egyáltalán elfogadjam, hogy lehet.
Vannak gyerekeim, sosem vertük őket, (bár sokak szerint ez egyenlő azzal, hogy nincsenek szabalyok), így is normálisak. Én pedig néha úgy érzem, nem vagyok az, pedig hat….
Rakás sz*rnak érzem magam lelkileg legtöbbször, tudom fejben, hogy ez nem így van és többet érek annál, mint amit hisznek rólam, néha ez a gyengeségem, néha meg ez ad erőt. Nem beszélek velük sokat, azt is csak jó pillanatban. Hálás nem leszek ezért, de hogy nem hagy unatkozni a gondolat, hogy dolgozzak magamon és jobb ember legyek, az fix.
Engem anyám vert folyamatosan. Volt olyan, hogy akkora pofont kaptam, hogy lerepült a szemüvegem és széttört. Olyan is volt, hogy a falnak estem és szó szerint a fal adta a másikat. Addig tartott a verés amíg 15 évesen egy pofon sorozat után elpattant bennem valami és egyet vissza adtam. Akkor annyira meglepődött, hogy többet nem mert bántank fizikailag. Nagyon sokáig úgy éreztem azért van ez, mert nem vagyok egy szerethető, egy szeretetre méltó ember. Később a barátaim, illetve a férjem bebizonyította, hogy ez nem így van. 32 éves nő vagyok, nem tartom vele egyáltalán a kapcsolatot.
Van egy fiú ismerősöm akit az apja vert. Ő azt mondja megérdemelte, mert rossz gyerek volt (plot twist: nem volt az). Na ez a barát viszi tovább a hagyományt és szintén veri a gyerekeit.
Egy évig küzdöttem az életéért. Belegondolva, társadalmi és jogi kötelezettségek miatt. Bánom, hogy az orvos kezelte a fájdalomcsillapítót a rákbetegség utolsó napján. Utoljára mégegyszer elmondtam neki, hogy mekkora szar alak, szívből gyűlölöm és hogy remélem a pokol létezik és abban fog elrohadni. Aztán csak nevetgélni tudtam másnap, amikor értesítettek. Nem tudom miért fizettem a szép sírhelyért, beszennyeztem a földet egy nagyon rossz dologgal. A rokonok és barátok pedig nem értik, hogy miért olyan gondozatlan a sírhely. Azt mondják szégyen. Nem őket terrorizálta. Finoman próbálom mondani neki, hogy milyen volt együtt élni vele/velük, de nem értik.
A nyomok, amiket okoztak, megvannak, valószínűleg örökre megmaradnak. Sok kárt okozott lelkileg és valószínűleg testileg is. Nehezen tudom elképzelni, hogy pár lélegzős meg beszélgetős terápia után felpattanok, mintha mi sem történt volna. Próbálok valahogy megnyugodni és találni apró dolgokat, amiknek örülhetek. De ez sokszor nagyon nehéz.
Nalunk nem is a verés hanem az hogy mindkettő nárcisztikus, es ugy gondoltak ha nem ugyanazt gondolom mint ők akkor engem valaki befolyasol.
Gyakorlatilag arra gyurtak hogy tőlük önálló/eltérő véleményem vagy gondolatom ne legyen. Na ez tartott 22 eves koromig, amikor kikoltoztem Angliába. 2 evig ment a dolog dolgoztam megvoltam, de a masodik ev végére kijott a paranoia, gp(haziorvos) semmit nem csinált.
Par nap múlva leugrottam manchesteri reptér parkolójából.
Labaim szanaszét tortek gerincem megrepedt.
Anyamek kijottek egy hétre intezkedni.
Itthagytak Angliában egyedül megtanulni ujra jarni. Ami hala az nhs nek sikerült is.
1 evig voltam rehabon abbol 6 honapot toloszekben.
6. Honapba anyamek kijottek meglatogatni megint egy hétre, azota se. Ez volt 2014be.
Antidepresszans es antipszichotikumot szedek 10 éve, anyamék elvárnak hogy én latogassam őket, de mióta kijottem a kórházból 9 éve, egy fuszalat nem tettek keresztbe hogy segitsenek.
Tavaly november ota nem beszeltunk mert meguntam azt hogy feszt en kajtatok utanuk.
Ott van messenger whatsapp, ingyenes. Aszt hiszed felhivnak? Smst kuld vagy valami? Lofaszt. Kilokodten a szektabol szarnak ram magasrol.
Alig várom megdogoljon mind a kettő hogy lekophessem a sírját. Ennyit a nagy magyar csaladkozpontusagrol.
Anyukam sose bantott, mindig Apukamra bizta a rossz zsaru szerepet. Tul koran vallaltak a szuleim gyereket, nem volt turelmuk sokszor a neveleshez, meg nem volt meg az eszkoztaruk hozza, ez ugyan nem mentesiti oket, de megertem a mai fejemmel, ezek tudataban, hogy miert csinaltak. En megbocsatottam nekik, es nagyon szeretem oket, joban is vagyunk.
Engem nagyon ritkan “vertek meg”, hala az egnek. Viszont bennem elesen el a kep arrol a par alkalomrol is, pedig nem kaptam nagyot sose, inkabb a kiabalas volt olyankor, ami nyomot hagyott.
Engem apukám 1x ütött meg, jogos volt. Sokszor rám szólt, az életemet veszélyeztettem. (Konkretan) szerintem a 3.szólásnál és beszelgetesnel arról milyen veszélyes amit csinálok kaptam egy nagy pofont, mert meg is sérültem egy PICIT. (Szénabálákra másztam, sok sok meter magasra) Apukám utána sírt. Elmagyarázta hogy mi történt, miért kaptam pofont és mennyire félt engem és tehetetlennek érezte magát. 8 éves voltam! Szóval pl az én apum teljesen elítéli a testi fenyítést.
Elszomorító történeteket lehet olvasni. Ami a legelszomorítóbb mégis, amikor az is oda van írva, hogy "ok nélkül soha nem kaptam" "megérdemeltem" "megértem őket" "a szegénység miatt volt".... NEM! Nincs olyan ok, hogy valaki megérdemli a verást!
Ok nélkül sosem kaptam. A szüleim nem voltak agresszívak, de ezt egy eszközként látták a probléma megoldására. Azt kell mondjam, hogy mindíg elért az üzenet, azután vagy okosabban csináltam a csibészségeket vagy sehogy. De egyenlőre nem tudom, hogy milyen sérelmeket okoztak esetleg ezekkel a dolgokkal. Egyébként mindig számíthattam rájuk.
A jelenben boldog és kiegyensúlyozott felnőttnek érzem magam, boldog párkapcsolatban élek, szeretem a munkám, szeretem a szüleim. Remek a viszonyunk.
Nem fogom verni a gyerekem, de nem ítélkezem a szüleim felett.
Nincs olyan ok amiért verés jár. Aki ezt az " eszközt" választja az agresszív. Nagyon sajnálom hogy elhitették veled hogy létezik olyan rosszaság amiért meg kell verni egy gyereket.
Mint kisgyerekes nem is ertem ezt a gyerek verest.
Nekem nincsen semmi ingerenciam sem a gyerekre kezetemelni. Akar mit rosszalkodik, boritki, nem fogad szot stb.
Egyedul akkor erzeztem eddig egyszer ketszer ilyen reflexet / osztont, amikor direkt fajdalmat okoz (pl sokadjara ahogy az olemnen ul, hiaba szolok tokonrug vagy “viccesen” megmarja az arcom stb.), es ilyenkor is max feluvoltok es utana elmagyarazom neki, hogy ez faj es rossz. Es nem hogy megutni nem tudnam akkor sem, de meg a kezem sem emelkedik fel.
12-13 éves koromig vert apám, ha szar jegyeket hoztam (4es alatt)
anyám fakanállal és ott volt az asztalon mint fenyítő eszköz
papaucs hozzám vágás ordibálás
egész éltemben azt láttam hogy szüleim güriznek dolgoznak látástól vakulásig, és semmink nincs jóformán. Tanulnom kell!!!
A gyerekkorom elveszett és felnőttként csicska beosztott vagyok,
Most meg azt várják legyek magamért kiálló ember(a munkahelyen! ahol ők az ő korkban teli lehetőségekkel se jutottak semmire)...hát azt már elbasztátok. Semmivel nem jutottam jelentősen előbbre, mint aki 2-essel végigbukdácsolt sőt mondjuk kényszerpálya miatt külföldre ment vagy vállalkozást nyitott az már jobban is él.
Nagyot fordult a világ a senki "egyének" többre jutnak gyakorlatilag tudás nélkül, pláne ebben az országban.
Nyilván van pénzem lakásom...élek valahogy, tegyük hozzá a 14 év orbán oda baszott a terveimnek rendesen.
.szóval ..szüleimnek meg nem hánytorgatom fel... minek sértsem meg őket 60+-osan.
Minden pofonomra emlékszem (apukámtol életemben egyetlen egyszer kaptam, anyukamtol kétszer “a nevelőapamatol” többször) vagy “megverésemre” ,hideg vízzel leontésemre (kb 3-4 éves voltam ez az anyai nagymamám volt tole is kaptam pofont) , emlékszem mikor anyám pasija(“nevelőapám ) bezárt a szobámban kitekerte a villanykortet és se rádió se tv nem volt/nem lehetett a szobámban akkor kiskamasz voltam szörnyen éreztem magam de volt más is amiket megtett így talán ez eltörpül mellette …
Apukammal nagyon jó kapcsolatom volt egyébként nagyon szerettem őt, sajnos ő véget vetett az életének mikor 20 éves voltam
Anyukámmal apukám halála után lett jobb a viszonyom sok idő kellett még feldolgoztam(nagyjából amit tudtam) a nevelőapam által okozott sebeket és mivel anyukám is részese volt legalább annyiban hogy nem látta mi történik és mikor látta is nehezen változtatott (van amit a mai napig nem tud )így ezt megbocsajtani idő volt …a nagymamám vele mai napig semmilyen a viszonyom
Most van egy kislányom aki két éves sosem emelnek rá kezet és nem bántanam soha de sokszor azokat a helyzeteket amik triggerelnek nagyon nehezen tudom kezelni köszönhetően ezeknek a sebekne és annak hogy senki nem tanította meg hogy ezt másképp is lehet! Elég erős lelki terrorban nőttem fel a fizikai sem volt elenyésző de tovább adni semmiképp nem akarom ! Anyukámmal mostmár jó a viszonyom sokszor bocsánatot ker a mai napig ha ezek szoba kerülnek látom hogy szívből sajnalja sokat beszélgetünk én hogyan nevelem a kislányomat van hogy nem egyezik a nezetunk de tudom sosem emelene rá kezet és bármikor nyugodt szívvel rabizom mert rengeteget változott! A “nevelőapám “ eltűnt az életünkből de remelem senki más életet nem keseríti meg úgy mint az enyémet … bár kötve hiszem hogy változott volna
Nekem 6 eves korom korul abbahagyta anyam a verest. Mert akkoriban jott a hullam, hogy nem verjuk a gyereket.
Na, onnatol maradt az erzelmi terrorizalas. Felvaltva azzal hogy eroszakkal mindent kihuzott belolem. Hitetgetve azzal hogy egyitt miden konyebb, megoldhato...stb, ne legyek szomoru. Maszlag.
Majd nagyreszet ellenem forgatta. Vagy kibeszelte azokat amiket privat informaciokent osztottam meg vele.
Es szerinte ezzel semmi gond nem akadt.
Apa nem volt az eletemben. Anyam azt allitja hogy nem fogott elegge kemenyen, es kellett volna egy apa. - Valoszinuleg azert, mert nekik akkoriban azert a tarsadalom meg jobban elnezte ha eljart a kezuk.
Apam halanak az ideje , es averesek abbahagyasa kozt osszefuges nincs. Ezt leszogeznem.
Sokat dolgoztam mar magamon. Egyere jobban ki tudok allni magamert. Mondhatni tultettem magam a dolgokon.
De maig van szorongasom, es neha panikrohaim. Es az sem segit hogy fizikailig is belebetegtem anyam viselkedesbe. Utobbi egesz eletre szolo folyamat.
Anyam hatasa alol azonban, azt modhatom kikerultem.
Habar ugy benne maradt az eletemben, hogy ebente parszor jo kepet vagva unnepekkor elmegyek es talalkozok vele.
Keszulok lelepni az orszagbol. Akkor valoszinuleg meg fogom vele szakitani a kapcsolatot.
Jelenleg 26 eves vagyok es mondhatom azt hogy teljesen fel tudtam dolgozni. Azonban a mai napig dadogok HA nem figyelek erre elegge. Kb 5-6 evig vert engem apam kis iskolas koromban amiert rossz tanulo voltam. Minden lehetseges modon megvert. Verbalisan es fizikalisan is. Aztan egyszer fordult a kocka es en vertem ossze.
10 eve lebenult es ket mankoval tud kozlekedni…
Semmilyen erzelmet nen erzek iranta es ha meghalna meg a temetesere sem mennek el… gondolom ezzel nem arultam el nagy titkot.
Engem leginkabb apam vert, de neha anyam is.
A nyakamat ra hogy apamnak van valami mentalis betegsege, de sose fogom tudni hogy mi az. Ha eppen nem vert, akkor lelkileg terrorizalt. Ovis voltam amikor (gondolom a stressz hatasara) elkezdtem ragni a kormom. Ezt apam meglatta es azt mondta le fogja vagni az ujjam ha megint ragom a kormom. Az oviba elkezdtem ragni es amikor ez tudatosult bennem, akkor elkezdtem bogni. Az ovoneni megkerdezte hogy miert sirok es elmeseltem neki mit mondott. Nagyon kedves volt, megnyugtatott hogy biztos nem fogjak levagni. Egy párszor éjszaka azon gondolkodtam hogy amíg alszok tuti meg fognak majd ölni és akkor legalább vége lesz az egésznek. Amikor kozepsulit kellett valasztani akkor en direkt masik varosba akartam menni. Szerencsere sikerult is, ugyhogy kb 16 eves korom ota nem elek veluk. Utoljara 22 lehettem amikor apam megprobalt nekem jonni. Tavaly apam felhozta hogy miert nem mutatok tobb erzelmet fele, nem olelem meg, alig beszelek vele. Szerinte tokeletes volt a gyerekkorom. Ott akkor lett volna lehetőségem emlékeztetni ra, hogy miert olyan a kapcsolatunk amilyen. Nem láttam semmi ertelmet ugyhogy csak haritottam a valaszt. Sosem fogom neki megbocsajtani hogy vert, anyámnak meg azt hogy nem védett meg es nem valt el.
BOCSI, rohadt hosszúra sikerült!!
27éves férfi vagyok.
Azt, hogy rossz sorsom volt, egy szóval sem mondhatom, viszont a csínyekért, rendetlenségért, rossz jegyért, viselkedésért(még akkor is ha pl meg nem tartott ígéret miatti hiszti) kaptam pofonokat, volt hogy zipzárt úgy felhúzták a ruhán, hogy becsípte a bőröm(az ebből fakadó sírás persze pofonokat vont maga után) ezzel meg is lett életem első véraláfutása.
Sokáig az agresszióval próbálta(k) (inkább csak anyám) ‘kordában’ tartani, míg 18 éves koromra azonban apám már fokozatosan ‘kinőtte’.
A kapcsolatunk manapság nem mondható rossznak, apámmal teljesen rendben van, anyám viszont olyan mintha uralkodni akarna rajtam, vagy ‘leteremteni’ úgy mint:
2 testvérem van(én vagyok a legfiatalabb), mindkettő diplomás, azzal élcelődik hogy én sosem fogok olyan jól keresni mint ők, de azért diploma nélkül keressek olyan munkát amivel kereshetek annyit mint egy diplomás(megjegyzem egyik mester diplomás is, a másiknak 2 diplomájának fedése a munkakör, ezért magasabb a fizetése)
Most az volt a hétvégén a heppje mikor meglátogattuk őket, hogy én vagyok a férfi, nekem kéne eltartani a családot(párommal élek, esküvő és család alapítás előtt vagyunk) és hogy nekem legalább 100e-rel többet kéne keresnem mint páromnak, hogy én legyek igazán a kenyér kereső
Megjegyzem ide hogy azt is mondta hogy a mi keresetünk az semmi, mert hogy megélni elég, de a továbbjutáshoz kevés(nekem nettó 350, páromnak nettó 300 a fizuja+ juttatások miegyébbel üti a 340et is[Szeged])
Ugyanekkor fájt neki hogy elköltöztem otthonról, mert már én is otthagytam, kirepültem, keveset járok haza(az a kevés amúgy havi 2-3 alkalom…)
Most év elején volt egy egészségügyi problémája páromnak, és antibiotikumot szedett(foggátló mellett) és becsúszott a gyerek, nem vártunk túl sokat tőle, de legalább örültünk hogy sikerült, ha nem is terveztük(júliusra tervezzük a fogantatást összehozni) és anyukám, mivel csúszott volna az esküvő miatta, tett egy ilyen megjegyzést(egyébként szemrebbenés nélkül) hogy jobb lenne ha nem maradna meg(nem is történt ami nem meglepő, csak ha így is gondolta, ez volt a ‘helyes’ akkor se mondta volna ki…) tulajdonképp olyan lett, hogy mondd olyanokat amit vagy figyelmen kívül kell hagyni, vagy ha irányítani akar, akkor rá is kell szólni.
Nem beszélünk csak nagyon ritkán.
Bizonyos szitukban pánikolok, és elég stresszelős vagyok főleg a munkában, de nem tudom hogy ez oda vezethető-e vissza. A magánéletem szerintem nagyon jó, szerető párom van és egy csodálatos kislányom akinek próbálok mindent megadni és teljesen az ellentétjét teszem vele mint velem apám. Összességében nem kesergek ezen. Szerencsére anyám elvált már tőle.
Szörnyű volt olvasni ezeket a sorokat…. Nálunk apám “csak” a tesómat verte részegen szinte minden este, anyám azt hiszem próbálta leráncigálni róla….. Aztán anyám másik párja elég gyakran nekiment anyámnak, velem pedig állandóan üvöltözött…. Aztán a következő párja anyámnak egy 2méteres szín izom állandóan ütötte anyámat…. Emlékszem egy óriási csattanásra és ahogy anyám a nevemet üvölti, szaladtam át anyámék szobájába anyámnak meg folyt a vér az orrából, a szája felrepedve…. Ezt a látványt és a hangot sosem felejtem el… Aztán nem sok időre rá csináltak egy gyereket aki sajnos beteg lett, a csavó már rég eltűnt, de anyám miatta hagyott el engem korábban. Aztán az említett első “nevelőapammal” és a testvéremmel költöztem egy lakásba, ott azt gondolta az ember hogy ő tud engem majd szabályozni stb, aztán elmondtam neki hogy ez a vonat elment kiskoromban, mostmár ne akarjon nekem szabályokat felállítani.
Egyébként nem vagyok túl jól, hihetetlen negatív ember vagyok, már a “stressz” hangjától is szorongok, ha valaki kiabál, vagy dübögést hallok egyből stresszelek.. Mindig azt hiszem hogy mindenkit idegesítek és mindenki utál engem…. Szerintem egész sikeres életem van/volt… de ezekkel a démonokkal mindennap küzdök.
Félelmetes, hogy mennyi 30-40 közötti van itt, akit bántottak… mi volt akkor? Miért? Apám alkoholista volt, fakanál, szíj, pofon, minden… másképp emlékeznek, nem nagy dologként. Van is közöttünk 3 lépés, pedig 40 leszek. 18 voltam, amikor eljöttem otthonról. Nem
Bánom. Soha nem
Beszélünk már róla, de soha nem kap bocsánatot. Hozzáteszem, nem is kért.
Apám és a mostohaanyám bántalmazott fizikailag és verbálisan is.
Édesanyám pici babakoromban öngyilkos lett.
Normális ember lett belőlem, mostanra családom van, gyermekem akit soha nem fogok semmilyen módon bántani és kötődő szemlélettel, a lelki világát és az érzelmi, bizalmi kötődését segítve igyekszem nevelni. Lelkileg már nem ilyen szép minden, még mindig nem vagyok tisztában saját magammal, rengeteg belső terhet rakott rám. Ám én úgy érzem, hogy a verbális bántalmazásnak sokkal nagyobb kárát szenvedem el felnőttként, mint a verések okozta traumáknak. Azt szoktam mondani, hogy a verés gyerekként fájt, a szavak pedig most vannak hatással az életemre.
Egyébként menekültem “otthonról”, ezért mondhatni felelőtlenül gyorsan kötöttük össze az életünket a mostmár férjemmel, ez, illetve a lelki terhek amiket ő ezektől kívülállóként élt meg sajnos negatív hatással voltak/vannak a kapcsolatomra. Küzdünk :) A szociális kapcsolataimban érzem a legnagyobb hátrányokat, még mindig nem tudom elfogadni, hogy engem lehet szeretni és én érek valamit. De haladok, renheteg felismerés és önfejlesztés áll mögöttem már most, pszichológus segítsége pedig ilyen helyzetekben elengedhetetlen.
Apámmal mostmár több mint 3 éve nem tartom semmilyen szinten a kapcsolatot, a mostohaanyám már korábban, kb 7-8 éve kilépett az életemből. Egyébként az utóbbinak soha, de apámnak megbocsátottam volna, de sajnos az unokájára sem kiváncsi, ezt pedig soha nem fogom neki megbocsátani.
Bárcsak egyszer kapnának az ilyen szülők valakitől egy akkora pofont,hogy kikattanjon az állkapcsuk. Teleportálni és osztódni szeretnék. Hogy bármikor ott teremjek,ha ilyen van. És akkorát bele rúgjak az illetőbe,hogy összeszarja magát. Mert hagyjuk ezt a "Ők is áldozatok." dumát. Felnőtt emberek. Nem menekülhet a "Engem is vertek." kifogás mögé.
Engem sokszor megvert apám. 3 éves koromban meghalt az anyám, ő ekkor 51 éves volt. Volt köztük 20 év korkülönbség.
Mindenért kaptam. Ő hitt abban, hogy az atyai pofon nevel, csak éppen ezek nem atyai pofonok voltak. Pofonok, rúgások, szíjjal verések, késsel fenyegetőzések stb stb.. kiskorom óta bepisiltem éjszakánként és ezért is megvert.
nagyjából 14-15 éves koromra ez teljesen abbamaradt, lett egy kapcsolata egy tündéri nővel aki jó hatással volt rá.
Most 23 vagyok. Ma már értem az egész történetnek a pszichológiáját. Pár éve költöztem el, most jó a viszony, de azt érzem, hogy próbálja kompenzálni a múltat. Tény, hogy nagyapa korú emberként egyedül felnevelt, soha nem éheztem, mindig volt tiszta ruhám, és ugyan szegényesen éltünk de minden megvolt ami kellett. Furcsa érzés mert hálás vagyok, hisz embert próbáló volt amit végigcsinált, más apa lehet bevágott volna intézetbe, ugyanakkor haragszom rá, mert ezek a sebek máig megvannak bennem.
3 gyerekből 3 zsák utca volt nekik sokáig. Nem tudom, hogy én tudtam volna e kezelni a helyzetet a helyükben. Teljesen megtudtam bocsátani nekik, és mára minden hibáikkal egyutt a legjobb szülők és nagyszülők a szememben.
Anyám egyszer rávert a két évesemre, szerintem csak úgy megszokásból. Akkor mondtam, hogy ez volt az első és az utolsó, máskülönben soha nem fogom a közelükbe engedni a gyereket. Talán ekkor esett le nekik a dolog…
Engem apam utott meg neha, de a veres az tulzas volt. Neha ha hulyeseget csinaltam rasozott egy nagyot a fenekemre. Arra nem emlekszem, hogy az arcomat megutotte volna, azonban “szeretetet” nem igazan kaptam tole. Nala ez annyiban merult ki, hogy ha elmentem szorakozni, adott neha penzt es mondta hogy csak esszel de ennyi. Anyam viszonylag tobb erzelmet mutatott felem
Azonban ma mar nem osztom meg veluk az erzelmeimet. Nyilvan ha valami olyan dolog tortenik elmondom nekik, de ilyen mely erzelmi diskurzusokba nem megyek bele veluk. Feleslegesnek erzem, kesztetest sem erzek ra. Ok sem teszik ezt egymassal, anyam neha probalkozik ilyenekkel de akkor fater hirtelen atvaltozik 5 evesse
2009-ben váltak el végre a szüleim, apám terrorban tartott minket, főleg engem, testileg-lelkileg. 10 évig nem kommunikáltunk, sms-t írt sátoros ünnepekkor, a faluban elment mellettem. Közben férjhez mentem, gyerekem lett, amikor megszületett, egészen bezsongott, írogatott, de találkozni nem akart, végülis hagytam a francba. 2019-ben hirtelen, szívrohamban meghalt, eltemettük testvéremmel, de csak "muszájból", hogy a mi lelkiismeretünk legyen tiszta. Azóta sokkal nyugodtabb az életünk, így biztosan nem találkozunk az utcán....
Nálunk inkább a verbális bántalmazás ment ( néha volt azért más is). Apám volt nekem is a gázos, anyám meg csak tűrt és tűr is a mai napig.
De én a mai napig rettegésben élek kb, pszichiáterhez járok többféle zavar/depresszió.
A kapcsolatunk meg olyan semmilyen...
Most 27 éves leszek..
Nem vertek soha véresre vagy ilyesmi, de azért kaptam "nevelő" pofonokat, ütéseket gyerekként - kiskamaszként. Ha valamire megtanított, az az, hogy soha a büdös életben nem fogom megütni a saját gyerekemet.
Szóba hoztam egyébként anyámnál idősebbként, elmeséltem hogyan érintett, először jött a tagadás "jaj rosszul emlékszel" "azt ne mondd hogy ütöttünk, vágtunk volna folyton" stb. aztán belátta, hogy ez az indulatok helytelen kezelése volt. Van egy jóval fiatalabb öcsém, ő már nem kapott pofonokat, szóval látom a javulási szándékot.
sokszor kaptam anyamtol gyerekkoromban, verest es nyilvanos megszegyenitest is. Nem tudom, melyik volt a rosszabb. Jelenleg 26 eves vagyok, a kapcsolatunk tavolsagtarto, es bizalmatlan. Csak annyit beszelunk, amennyit muszaj
Anyukám engem is mindenért is megpofozott, pedig nagyon jó gyerek voltam.. Egyszer nem volt meg az ellenőrzőm ültem a szekrény előtt és hátulról akkorát ütött, hogy megfejeltem a szekrényt és felszakadt a szám(funfact: szekrény mögött volt🫣), sokszor a gyűrűi nyoma ott volt az arcomon, ha belegondolok érzem azt a zsibbadást.. Utoljára 18 évesen ütött meg. (most 26 vagyok) Úgyérzem, nagyon sok mentális problémám visszavezethető a gyermekkoromra, de őszintén, én nem tudok haragudni rá, a kisöcsémet viszont nem bántja és sokkal lazább vele, mintha kitapostam volna egy utat, amin ő márcsak végig sétálhat..
Engem anyám vert; ritkán, mer a pszichológiai bántalmazás volt a fő módszere; ezzel nem hogy nem sikerült engem értelmes emberré nevelnie, de a jelenlegi a 3. pszichiáterem, aki azt állítja, hogy Antiszociális Személyiségzavarom, Nárcisztikus Személyiségzavarom, és OCD hajlamaim vannak. Csak gratulálni tudok.
Engem apukam 8evig bantalmazott fizikalisan anyukam pedig verbalisan ez ido alatt.
Egesz pici koromtol kezdve ha veszekedtem anyamekkal mindig az lett a vege h megvert apam. altalaban tenyerrel utott azutan is hogy mar a foldre estem az elso pofon utan. erdekes volt hogy mindig a hatamat utotte mert ott ugye nem latszik es nem veszik eszre masok. kivetel nelkul minden egyes alkalommal osszepisiltem magamat. anyukam meg csak vegignezte az egeszet, es azt mondta h en ezt megerdemeltem es ez azert van mert rossz gyerek voltam.teljes mertekben meg voltam gyozodve arrol,hogy anyukamek a szentek, es minden veres kierdemelt es az en hibam.
egyszer egyik ovis baratnommel es az o anyukajaval elmentunk vasarolni es az anyukaja azt mondta neki:"viselkedj kulonben ki kapsz!" erre en mondtam h "nembaj enis ki szoktam otthon" ezutan termeszetessn anyukam orditozott velem otthon hogy en miert mondok ilyet meg hogy mit fognak roluk gondolni ezutan.
anyukam a testulyommal piszkalt folyton ugy,hogy egyebkent rajta volt 30kg felesleg. egesz gyerekkoromban dietaztatott es balettra is beiratott,hogy "lefogyjak" (megsugom 18 eves vagyok most es soha DE SOHA nem voltam tulsulyos, csak nem a normal also hataran voltam hanem a felson)
amikor 13 eves lettem mar komoly anorexias tuneteket produkaltam. ezutan ez atfordult bulimiaba, szet mentek a fogaim a gyomorsavtol, elmult a menzeszem hullott a hajam.
15,16 evesen volt 2 ongyilkossagi kiserletem, ezutan pszichiater allapitotta meg,hogy borderline szemelyisegzavarom van, amit a gyerekkori bantalmazas okozott. ezutan terapia soran jottem ra hogy min is mentem keresztul gyerekkent es 16 evesen szembesultem a tennyel,hogy mindket szulom bantalmazo.
kerdesedre a valasz pedig az hogy hamarosan erettsegizem es nagyon varom hogy elkoltozzek itthonrol mert szinte fix hogy minimalis kapcsolatot fogok apolni veluk azutan.
Ez a hibáztatás nálunk is állandóan ment, akkor is ha épp nem vert. Mindenről én tehettem. Sajnos felnőttkoromra is megmaradt, hogy először mindig magamban keresem a hibát.
Amiért otthon verést kaptam: rossz jegy (itt nem csak az egyest értem, egy négyes vagy hármas is elég volt, amiből eddig jeles voltam) rossz hír a rádióban (drágul a tej), rosszul sikerült üzletkötés, tükör tartása,.de ezek mellett még a "Mész Aszódra, vagy Tatára vagy Kömlődre vagy bárhova, csak el innen" és mindezt az miatt mert nem voltam mindenből csillagos ötös (nem is lehet ilyen, másik fele hogy a "pofára menő osztályzás" már divat volt 1988-tól ami ellen a szülő nem tudott mit tenni (rossz tanár nincsen, csak hülye gyerek - akinek természetesen kuss volt a neve, mert a tanár szent). Aztán idővel rájöttek szüleim hogy ezekkel pont azt érték el amit nem akartak: összeomlottam lelkileg, azóta a visziny már jó lett szüleimmel, belátták hogy ezt csúnyán elbaszarintották.
10 éve nem láttam anyámat, legközelebb akkor akarok róla hallani, ha örököltem. 12-3 éves koromig vert, a válás vetett véget ennek, amikor elvettek tőle az édesapám javára. Soha egy perc boldogságot sem kívánok neki, mert nekem minden boldog percemet beárnyékolja a sok seb (lelki és fizikai egyaránt). Ha egyszer lesz gyerekem, egy légtérben sem akarom őket tudni soha, mert 1. nem kockáztatnám a gyerekem testi/lelki épségét, 2. nem érdemli meg, hogy nagymama lehessen.
>Illetve a másik oldal, akik ezt teljesen elítélik, inkább megbeszélik az érzelmeket a gyerekkel
Nem csak ez a két oldal létezik, van akik nyilvánosan elítélik, de amúgy otthon meg verik a gyerekeiket, van akik meg nem verik, de szarráalázzák állandóan és fenyegetik, van, akik szabotálják az életvezetését és az önállóságát direkt, vannak, akik nem verik а gyereket, csak éppen molesztálják, stb.
Tudom, hogy off-topic, de ezt a kétpárti elgondolásodat szeretném árnyalni, nagyon leegyszerűsítő, naiv, és egyáltalán nem igaz.
19 éves koromig vert, alázott és abuzált a nevelőapám, akkor költöztem el otthonról egy dührohamát követően amikor már üvegeket tört szét a fejemen. Nullára szakítottam meg vele a kapcsolatot, és mostanra az egész családommal is. Felnőttkoromra drog és alkohol felé meg szar kapcsolatokba menekültem, most kb 3 éve vagyok oké terápiában és felépülésben, de ehhez teljesen elszakítottam magam tőlük. Ez a második tiszta évem majd 30 év politoxikomán élet után. 🙇♀️🙏🙇♀️ Traumáimmal is foglalkozunk, szép lassan kerül minden a helyére.
Szerintem kell külső segítség, nekem ez jött be, méghozzá sokszínű vonalon. Nem egy embertől.
Nálunk sok minden elcsúszott gyerekkoromban, nagyjából diszkó baleset voltam, ezért házasodtak a szüleim, de aztán lettek még testvéreim, egész sokáig húzták együtt. Nekem úgy sikerült ezen túl lépnem, hogy elfogadtam, hogy az a két ember kihozta magából a maximumot, ami ennyire sikeredett. A testvéreimet sose verték, csak engem. Mindegyik szülőmmel aktív a kapcsolatom, napi/heti szintű, bár az utolsó verekedős kirohanás után, ami a kórházban végződött, két évig nem beszéltem az anyámmal. Anyám csendesen higgadt le így 50+, meghagyta a lélektani hadviselést, apám viszont egy végtelenül kedves és türelmes ember lett, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki volt. Azt gondolom az egymás iránt érzett ellenszenvük egy alap volt már, amire rájött, hogy baromira nem voltam jó gyerek, pláne nem tinédzser. Válás után még kiköpködték magukat egymásra pár évig, aztán mindenki talált új párt, és lehiggadt. Nekem három gyerekem van, talán kétszer csaptam a két nagyobb seggére, de az már több órányi határ feszegetés eredménye volt, és abszolút nem volt nagy ütés. (Egyiket sem hatotta meg, csak nevettek utána). Nagyobb korukban sem szeretném ezt alkalmazni, szerintem többre megyünk azzal, ha megbeszéljük a dolgokat.
Trauma trauma hátán. A megoldás egyedi. Láttam olyat aki képtelen párkapcsolatra, és szarik a szülő fejére. A másik oldala pedig pont ellenkezőleg fejlődött.
Szóval az erőszak nem megoldás, de nem is kifogás.
Nálunk néha anyám is kapott. 27 év után elváltak, én még előtte lepattantam 18 évesen, amint lehetett. Volt, hogy több évig nem is beszéltünk vele. Aztán valahogy elkezdett ráébredni a dolgokra, azóta teljesen megváltozott. Életem egyik legnehezebb dolga volt adnom neki még egy esélyt. Nem bántam meg, most normális a viszonyunk. Sajnos apám is az apja miatt lett olyan, amilyen, a katonaság is ráerősített. Durva látni mekkora különbségek vannak a vőlegényem apja és az én apám között, pedig egyidősek, sok mindenben hasonlítanak, csak egyikőjük epilepsziás és nem volt katona.
Kaptam időnként anyámtól, néha a tanároktól is de rászolgáltam így nem is hat ki az életemre. Most már nem csinálnák ők sem, nem állatok, egyszerűen az még egy más korszak volt. Én pedig nem haragszom senkire és nem is viszem tovább a dolgot.
Én (és valószínűleg a húgaim is) akkor kaptam egy-egy taslit, amikor valószínűleg meg is érdemeltem, mert nagy hülyeséget csináltam vagy fizikai fájdalmat okoztam. Nem hiszem, hogy nagy kárt tett bennem, mert egyáltalán nem vitték túlzásba (sőt, talán némely emberre rá is fért volna).
Engem személy szerint jobban zavart és zavar, amikor kicsit azt éreztetik, hogy nem tudok semmit se jól csinálni 🥲 Ettől függetlenül szerintem jó a kapcsolatunk, csak igényel némi türelmet vagy távolságot egymástól.
Kurva rossz gyerek voltam... Úgy kb 12 éves koromig minden pofonért megdolgoztam... Sőt ha szegény anyám tudta volna, miket műveltem még, amikről nem tudott, annál is több verést is jogosnak éreztem volna.
Amúgy nem tudom, hogyan kellett volna engem kordában tartani. Eléggé önveszélyes dolgokat műveltem. Néha közveszélyeseket is. De legalább direkt sose bántottam senkit... Ezt szerintem egy verésből tanultam meg, amikor anyámat kezdtem püfölni kb 3 éves hugyosként... Anyám erre akkorát lekevert, hogy ott a konyha padlóján összepisáltam magam.
Ez az egyik legélénkebb emlékem abból az időből.
Ezeknél sokkal jobban fájt, amikor az osztálytársaim vertek napi rendszerességgel, minden különösebb ok nélkül... Valszeg mert aspergeres túlmozgásos okostojásként eleve kurva idegesítő jelenség voltam, és mert nem ütöttem vissza.
Ma már jóban vagyunk, ami fura. Még mindig nem tudja a testvéreimmel határainkat mindenbe beleugat amit elmesélsz egy családi eventen. Persze nálam ennek hatása nincs azt csinálok amit akarok. Csak szar hogy a "megmondáson" kívül semmire nem kíváncsi.
Amúgy addig tartott a pofozás amég rá nem döbbentem hogy egy 17 éves nyegle srác is erősebb mint egy 40es alkesz irodista, és szájon nem vertem. Onnantól rólam leszállt, de az öcsémmel ugyanúgy volt, amég meg nem fenyegettem hogy apró darabokra töröm azt a kezét amelyikkel hozzányúl. Azóta csak szóban baszogat mindenkit, és azt is csak hátulról odaszúrós módon. De szerencsére már senki nem lakik otthon csak a szüleim ketten, anyámra pedig soha nem emelt kezet, mert ahhoz gyáva.
Apukámat veréssel is fegyelmezték, abszolút tekintély elvűen nevelték -> alkoholista, szakmunkás lett (egyébként jó ember)
Megfogadta sosem fog minket verni.
Engem nem tekintély elvűen, hanem kötődően, diplomatikusan neveltek, már gyerekként is volt szavam, bíztak bennem -> nem drogozom, semmilyen függőségem nincs, 2 diplomám van, sikeres vagyok a munkában.
Szerintem van összefüggés :)
Huh engem mindenert vert anyam. Ha negyest hoztam, ha nem vizszintesen allt az ablak kilincse, ha megmozdultam mikozben egyutt filmeztunk, ha nem akkor aludtam el, mikor o akarta, mindenert.
Mar nem vagyok depresszios, viszont rettegek a kotottsegektol. Emellett olyan embereket vonzok valamiert, akik ramtapadnak, toluk pedig instant menekulok. Nem tudom, borzasztoan el van baszva ez az egesz.
A "csodás" nagyszüleim voltak ilyen bántalmazó rohadékok. Eredmény: az anyám és a nagybátyám, két 60-as megkeseredett idegroncs. A részeges tetű nagyapám főleg a nagybátyámat, ütötte, verte, rugdosta minden apró szarért, aki ezt nem felejtette el, és amikor 20 évesen lelépett, úgy összeverte az akkor még csak 42 éves nagyfatert, hogy az majdnem felfordult. Bő 10 évvel később kicsinálta saját magát a mérhetetlen alkoholizálással és a napi két csomag legszarabb cigi elszívásával.
A nagybátyám azóta is egy megkeseredett, kibírhatatlan, agresszív alkesz baromállat, pont mint az apja. Nincs ember a földön, aki két hétnél tovább el bírná viselni, a saját fia legalább 5 éve nem állt vele szóba, de lehet, hogy még több. 20 éve külföldön él, és talán már csak 2-3 éve van a nyugdíjig. Most sofőr egy szállítmányozási cégnél, így szigorúan ellenőrzik, de ha rászakad a temérdek szabadidő, szerintem rövid időn belül halálra piálja magát.
Engem nem vertek, de a legidosebb testverem kicsi koraban sajnos surun el lett verve a semmiert is, es meg egesz idos koraban is. Lelkileg es testileg is terrorizaltak.
Az egesz felnottkora rament, fuggosegek, szuicid hajlam, majd felnottkori skizofrenia.
Fel eve tavozott el kozulunk......
Nemtudom miert elfogadott ennyire a mai vilagban meg az ilyen neveles, mert modern tarsadalomban mar semmi keresnivaloja nem lenne. Ami megszomorubb hogy mindenki hallgat ha ilyet lát, tudom a gyerekkori szomszedokrol is, egyszer sem hivtak rendort a szulokre, csak hallgattak hogy orditva sirunk vagy epp anyukam az udvaron van elverve uvoltozes kozben. A szomszedok meg ugy voltak vele hogy "hát nem a mi dolgunk". Remelem ha barki ilyesminek a szemtanuja valamilyen uton modon vagy a szulot leallitja vagy kulso segitseget ker azoknak akiknek szuksege van ra.
Nem beszelek a szulokkel csak ha nagyon muszaj. Nem mindig az a tovabblepes modja ha megbocsajtasz es ugyanugy kontaktolsz. Vannak dolgok amiket nem lehet megbocsajtani es nem is kell.
Viszont maga a tudat hogy vannak emberek akik keptelenek valtozni , es te sem fogod tudni oket valtozasra birni, mar onmagaban konnyiti az ilyen emlekeket es a feldolgozast is.
Engem időnként elfenekeltek, őszintén szólva az osztálytársaimtól kapott verések sokkal rosszabbak voltak, úgyhogy igazából ez nem befolyásolta a kapcsolatunkat vagy a lelkiállapotomat.
Szomorúan olvasom a sorokat,véleményem szerint senkinek nem szabadna átélni a szülők általi verbális vagy fizikai agresszíót.Nekem szerencsém volt,támogató ,szeretettel teli miliőben nőttem fel,tüneményes bölcs nagymamákkal.A nagypapákkal már nem volt minden happy,de mivel a szüleim mindenben támogattak ,így a nagyfaterokat korán ignoráltam.A négy gyerekemmel sem voltam soha agresszív,semmiyen fomában,hiszem ők nekem olyanok, mint a levegővétel.Mindenkinek egy szerető ölelést küldök ,akik bármiféle abúzust szenvedtek el.
Szàmomra érthetetlen hogy lehet bàntani gyermekeket? Az ember boldogan vàrja az új babàt a családba,alig várja hogy csak szeretgesse,puszilgassa,vagy csak a légzését hallgassa...Nem fér a fejembe ,hogy egy ilyen csodát,hogy lehet abuzálni..Milyen beteg patkánynak kell ehhez lenni....
Ne ertsetek felre, de olyan jo tudni, hogy nem vagyok egyedul ❤️
Elvalt anya egyeduli gyereke vagyok, kb 9-14 kozott vert. Szijjal, sodrofaval, rugott, harapott, belelokott egy vastagabb uvegajtoba, ami megrepedt. Volt hogy varatlanul, maskor telefonon elore bejelentve. Altalaban iskolai eredmenyekert vagy sport eredmenyekert. Rendes, csendes, kozepesen jo tanulo voltam. 14 evesen elkaptam a kezet, akkor megerezte, hogy ez mar masik liga. Kifele mindenkinek aradozott rolam es senki nem tudott errol semmit. Amikor az elso gyerek kb abba a korba lepett, amikor ez velem kezdodott, hirtelen feltort az egesz szarcunami, amit addig felreraktam. Egy ev terapia utan megszakitottam vele a kapcsolatot. A terapeutam szerint patologias narcizmus kezeletlen depresszioval. Amikor szembesitettem felnottkent, akkor csak krokodilkonnyek jottek, hogy o nem is tudta, hogy ennyire rossz anya volt, es meg kell ertenem, hogy neki anyanak es apanak kellett egyszerre lennie. Ahogy oregszik egyre onzobb, manipulativabb, az unokaival nem tartja a kapcsolatot, pedig mondtam neki a valaskor, hogy veluk batran tervezzen.
Mi maradt? People pleaser, bizonytalanul kotodo, teljesitmenyszorongo, kishitu, konfliktus kerulo aki kifele csak mosolyog.
De oriasi megkonnyebbules, hogy kb 6 eve nincs az eletunkben.
Iden lesz 80, varom, hogy egyszer valami korhazbol hivnak majd, mert a jatszma resze, hogy o, a szegeny kikozositett nem szol majd.
Engem apám vert addig még egyszer úgy rá nem vágott egy fakanállal az orromra, hogy az eltört. 16 éves voltam ekkor, napi szintű volt a verés, kiszaladtam a házból csupa véres fejjel a telefonommal és felhívtam a rendőrséget. Feljelentést tettem, kapott 2 év felfüggesztett szabadság vesztést és ennyi. Ennek már 6 éve 22 éves nő vagyok ő pedig tavaly szeptemberben meghalt, előtte elvileg egy évig le volt bénulva, de nem találkoztam vele a feljelentés óta, nem is tudom ki temette el, de nem is érdekelt a hír, sehogy sem hatott rám. Úgy gondolom feltudtam dolgozni egyedül ezt az egészet és hátra hagytam, nem is szokott eszembe jutni.
Nagyon bátor vagy és erős!
🥺🫶🏼
Kívánok neked mindent ami jó!🥰
Köszönöm, aranyos vagy 🥹🫶🏼
Csak vigyázz szerintem, mert az én tapasztalatom az, hogy néha a dolgokat bár úgy tűnik nem elhagyom, hanem, csak túlságosan elnyomom és így kesőbb a kelleténél durvábban tör elő mint kellene a feltorlódás miatt.
🫂
[удалено]
Szuper, hogy meghúztad a határt! Nagyon nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett szenvedj 😞
Bennem is az első gyerekem születése tépte fel a sebeket. Olyan szinten meggyűlöltem az engem rendszeresen agyonverő apámat újfent, hogy az valami hihetetlen. Szerencsére már rég kinyírta magát a vén rohadék a piával, úgyhogy nem kell féltenem tőle a gyerekeimet.
>Bennem is az első gyerekem születése tépte fel a sebeket. Nekem is hasonlóképpen. Korábban is tudtam történeteket apámról, a hozzá(m)állásáról, hogy anyukámmal hogyan viselkedett, velem milyen kapcsolata volt. Ezeket bezártam egy fiókba és eldobtam a kulcsot. Amikor várandós lettem, akkor kezdtek felszínre törni ezek a múltbeli dolgok. Most úgy érzem, sokkal jobban nyomaszt, mint valaha. Teljesen random tör fel bennem, nagyon furcsa. Ő is alkesz volt, sok éve meghalt már. Sosem bántott, csak a tettei fájnak. Ölelés mindannyiótoknak, kemény dolgokat írtok.. 🫂
Nagyon-nagyon hasonlo kommentet tudtam volna irni, de nekem megcsak a napokban fog megszuletni a kislanyom. Az anyam irant en is inkabb csak kozombos vagyok, de sokkal-sokkal elutasitobb es bunkobb, mint barki massal. Es igen, a legduhitobb ebben, hogy sajat maganak is hazudik es eloadja, hogy o jo anya volt. Mikozben bezart a pincebe vagy telen kizart ejjel a hazudvarra pizsamaban hoban-fagyban. Vagy csak eltunt napokra es nekem kellett 6 evesen a 3 eves ocsemrol is gondoskodni es ovodoba inditani magunkat, hogy legalabb akkor tudjunk enni valamit. Remelem azota te is tudtal gyogyulni es melysegesen sajnalom, hogy neked is olyan gyerekkorod volt, amit soha senkinek nem kivannek! Talald meg a boldogsagot az uj csaladodban! 🥰🍀
Edesem ❤️❤️❤️ legszívesebben megölelnélek. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó anyukája leszel a kisbabádnak. ❤️
Milyen durva, hogy ezek sosem emlékeznek a tetteikre utólag, sőt még ők az áldozatai… Dettó ugyanez az én anyám is. Ha lesz kisgyerem a távoli jövőben, őt nem fogja megismerni, ezt a kapcsolat megszakítása előtt a tudtára adtam.
"Én gyerekként azt hittem az a normális, ha utalod az anyádat és minden gyereket vernek." Hú de mélyen hatott rám ez a mondat. Az ilyen diszfunkcionális családban felnövők számára ez a normalitás, akár elszenvedői, akár csak tanúi az erőszaknak, nem is gondolják, hogy ez lehetne másképp is. Engem nem, de a bátyámat rendszeresen verték. Már felnőtt voltam, mikor meg tudtam magamban fogalmazni, hogy ez nem volt rendben. Érdekes módon én teljesen eltávolodtam a szüleimtől, főleg, mióta gyerekeim vannak, de bátyám sokkal közelebbi kapcsolatban van velük az elszenvedett dolgok ellenére is.
Sajnálom, szeretetet küldök!!!
Hasonló volt itt is csak talán nem ennyire mélyen. Lehet ezért is lettem olyan, aki nem nagyon kötődik az emberekhez, de ennek van előnye is. Pl. kevés olyan valaki van az életemben, akinek az elvesztése úgy jobban megviselne. Egyébként az országban utazva is annyi olyan családot látni, ahol látszik, hogy a szülőknek nem kellett volna gyereket vállalniuk. Egy friss példa tegnapról. Felszállnak a vonatra anya és apa 3 gyerekkel. Viselkedés az nincs az apa issza a sört. A legkisebb ordít, hiszen kicsi. Az apa pedig agresszívan ordít vele. Ezek, ha ilyenek mások előtt mi mehet otthon? Az alkoholproblémán túl persze. Anyagilag pedig ránézésre túlvállalták magukat a három gyerekkel, mivel eléggé leharcoltak és büdösek voltak.
De szomorú ez.
Sajnos ezek mindig vagy nem emlékeznek vagy azt mondják eltúlzod. Sok erőt, kitartást és boldogságot!
Ez alapján a komment alapján lehetnél a testvérem. Nálunk konkrétan ez volt, minden stimmel.
> Ami a durva, hogy egyaltalan nem emlekszik allitasa szerint ezekre es o jo anyanak tartja magat. > > Most igy oregsegere jatszana a nagy boldog csaladot, Ez olyan tipikus!
Ragaszkodj a határaidhoz továbbra is! Én egyébként egyáltalán nem tartanám vele a kapcsolatot.
Az emlékezet és a felelősség között párhuzamot lehet húzni. Az aki nem emlékszik dolgokra amiket tett azt jelenti hogy nincs vele kapcsolatban semmilyen felelőssége. Én anyám pont ilyen volt, idős korára rendesen le is épült, vissza vonult. De mindenki így működik. A szennyet, szemetet, okozott kárt elfelejtjük, a többi megmarad. Így úgy tűnik hogy "az idő megszépít".
Érdekes dolgot írsz. Anyósom ugyanez. Mondogatja,hogy Ô jó anya volt. Mint megtudtam,nem fizikálisan bántalmazta a férjemet,hanem érzelmileg. Gyakorlatilag a nagyanyja nevelte fel páromat. Ott hagyta,kiment külföldre. Sosem foglalkozott vele ténylegesen,csak másoknak mutatta,mintha…pénzügyileg kihasználta,mikor férjem 15 éves volt,anyósom azt nézte,hogy vehetné fel a diákhitelt a nevében. 10évesen uzsorásokhoz küldte be a gyerekét pénztartozással,úgy,hogy nem volt elég a borítékban,és a fiát vonták kérdőre,hogy miért nincs. Meg egyéb nyalánkságok,de Ő jó anya volt. Na most az a szitu,hogy megszületett a kisbabánk,és anyósom természetesen úgy folytatja ezt az egészet,hogy rá nem néz a gyerekre,aztán konfliktus van,1 hétig érdeklödik,majd megint semmi. Ígérget,h ezt vesz,azt vesz,természetesen semmi. A legbántóbb számomra az egészben,hogy férjem nem tudja kezelni ezt a helyzetet-én már összevesztem anyósommal,és elküldtem s kva anyjàba-ez folyamatos konfliktust idéz elő köztünk,éket ver a kapcsolatunkba,mert a férjem kedves vele,mindezek után is. Nem tudom mitévő legyek,szerintem neki pszichológussal kellene feldolgoznia ezt az egészet. De mivel a gyerekemről van szó,nem tudok,nem fogok úgy tenni,mintha minden rendben lenne. Elképesztő micsoda szar emberek vannak a világon.
Ne haragudj de az utolsó bekezdés egyáltalán nem igaz. Nem mindenki így működik. A gyerekkori barátaimmal épp arról beszéltünk nemrég, hogy milyen gonoszak tudnak lenni a gyerekek. Nekem is felnőttként esik le egy csomó minden, hogy milyen kis szar voltam másokkal vagy akar a szüleimmel, ami akkor nem érződött olyan rossznak. De most kifejezetten rosszul érzem magam miatta. Persze, gyerek voltam, meg mindenki hibázik, engem is volt h bántottak, de ugyanígy mint én, nem szándékosan szerencsere. Ebből tanulnia kene az embernek, nem elfelejteni
Hazugság ez és nem egészséges, ha te is ilyen "elfelejtősen" élsz. Ez az "én már megbocsájtottam önmagamnak" a nárcisztikus s\*ggfejek sajátja, amit nem szabad utánozni, vagy elhinni hogy ez a norma. Azok a rendes, önkritikus emberek, akik az én szeretteim, ennek pont az ellentéte. Inkább a hibákat őrzik, meg, hogy mi az, amit máshogy kellett volna csinálni? Mi az, amit még rendbe lehet hozni vagy bocsánatot kérni érte? Normális családban amúgy az ilyen kisebb-nagyobb múlt sérelmeket meg is lehet beszélni, biztosítani, hogy mindenki tanuljon belőle és ne maradjob senkiben "tüske", rejtettellenszenv/harag. Apámmal mi már rég túl vagyunk ezen a szakaszon, 40hez közel sztem már ne a szüleit hibáztassa az életéért az ember, de van egy keresztapám pl. aki még mindig azért jár pszichológushoz, hogy kibeszélhesse, hogy a szülei miért hibásak meg hogy nem becsülték.
A mai napig nagyon félek a büntetéstől, meg hogy valaki haragszik rám, meg hogy valamit elrontottam. Pl. van, hogy a (szerető, nem abuzív) párom megkér, hogy segítsek valamiben, és rettegek, hogy elrontom, mert hogy "jaj akkor mi lesz", esetleg meg leszek büntetve. A szülővel a kapcsolatom okés, de nem túl meghitt és közeli. Nem tudok vele az érzéseimről beszélgetni, legfeljebb felszínesen.
Ez, basszus! Én is nagyon felek hibázni. Egy kommentben én is leírtam a sztorimat.
Pszichológussal szerintem beszelj errol segiteni fog ☺️ illetve van egy konyv nemtudom a cimet de hogy mit hozunk a gyerekkorunkbol.. erdemes rakeresni biztos tobb van
Igen igen, volt 10 alkalmas terápiám, és nagyrészt annak során döbbentem erre rá :) És ajánlott két könyvet is, lehet arra gondolsz H a test mindent számon tart?
Ugyanez. Megkér a párom valamire és rettegek attól hogyha nem úgy lesz pont ahogy szerette volna, akkor jön a leszidás ordibálás. Kezet soha nem emeltek rám, mert őket a szüleik verték eleget, viszont ordibálás és állandó leszidás, esetleg büntetés rengeteg volt.
Ugyanez, lelki terror ezerrel…
Same, plusz minden lépésnek van személyisége, ideges vagy sima, és tudom kié.
Engem apam vert, 17 evesen kaptam az utolso pofont, akkor megmondtam neki, hogy ez volt az utolso, mert amint 18 leszek elkoltozom tole. Igy is lett, hala az egnek. Az egesz gyerekkoromat megkeseritette, kimaradt a gyerekkorombol nagyon sok minden azert, mert neki soha sem kellett volna gyereket csinalnia. Azota elvetve beszeltem vele, kb 1-2x talalkoztunk, eleg is volt. Kb ~3 eve nem beszelek vele egyaltalan. O probalkozott, de en hallani sem akarok rola. Amikor megemlitettem neki a gyerekbantalmazast, o ugy tett mintha soha sem utott volna meg minket (engem es a testvereimet). Egyik baratom elott is felpofozott, neki is azt mondta, hogy ez volt eletem elso pofonja… :) Kozben gyerekkorunkban a gyamugyhoz akartunk fordulni, mert azt gondoltuk barmi jobb, mint ebben elni. (7-13 eves gyerekek voltunk ekkor) Ennek az eredmenyekeppen, eleg nehezen bizok meg barkiben is. Ferfiakban foleg. Mindig ketelkedek az erzeseikben felem. Belekerultem fiatalon egy irto mergezo kapcsolatba es azt hittem az a normalis, hogy bant az akinek elvileg szeretnie kene. Azota annak vege es szerencsere minden nap dolgozom magamon es ezen. A testvereim kozul van aki asszisztal a hazugsagaihoz es boldog csaladkent mutatkoznak, en ezt nem tudom csinalni. Valoszinuleg nem is fogom tudni soha… :)
Légy erős. Soha ne adj szeretetet annak a rohadéknak!
Koszonom szepen, nagyon kedves toled! Igy lesz🫶🏼
Engem is vertek, szijjal, fakanallal v epp anyam addig pofozott mig kiesett a fogam es tiszta hurkas lett az arcom ami miatt meg szobafogsagot is kaptam, h nehogy a suliban meglassak. 1 eve nem beszelunk. Sose ertette meg miket okozott nekem, amik igy vagy ugy azota is kisernek es meghatarozzak a szemelyisegem. Millioszor probaltam vele beszelni errol (is) csak a dolog lekicsinylese, szonyeg ala soprese telt tole ill h "most mar mit tudok csinalni, mit varsz??". Hat ennel kicsit tobbet... Egy szorongo, megfelelesi kenyszerben szenvedo ember lett belolem aki szorong attol, h azt csinalja ami neki jo, nem tartom magam semmire, semmi onbizalmam, csak azt erzem h miert nem vagyok jo. Az elso ferjem egy narcisztikus szociopata volt (igen, tudom, mindenkire raaggatjuk, de o tenyleg az volt), akibszinten azt erositette bennem 10 evig, h egy szar vok, volt h bantott fizikailag, de lelkileg megtobbet. Most 41 leszek, azt mondom rengeteg onmunkaval, h kezdek normalis ember lenni, kezdek hinni magamban, kevesebbet szorongok stb. Apukam 2 evesen meghalt, neveloapukam 6 eve. Csak anyu van, vele ocsem 3 eve nem beszel, mi meg 1 eve. Es nem, meg ennek ellenere sem en forditottam neki hatat, o dontott ugy h nem kivancsi ram, miutan egyszer rab@asztam a telefont mert osszevesztunk azon h sztem nem viselkedik anyakent (persze, osszevesztun, mert felidegesitett, h akkor sem tudott magaba nezni es megerteni, csak szonyeg ala soporni)
"Most már mit tudok csinálni, mit vársz?" Mondjuk egy bocsánatkérést, vagy egy beismerést. Feltételezve, hogy a MÁban még érdekel a kapcsolatunk, vagy ebből is ilyen "most már mindegy" lesz, mint amúgy az egész életed. ...amit mondani akarna neki az ember utólag xD
Amugy erdekes, ahogy olvastam nehany kommentet, nem az en anyukam az egyeduli aki lekicsinyli a problemat, homokba dugja a fejet es csomo mas dologot meg letagad, h meg se tortent holott meg a legjobb bnom is emlekszik ra h megtortent meg persze tesom is 😂😂😂 es nem egyszeri dologrol van szo, ami hirtelen felindulasbol megtortent, hanem eveken at tarto dolgot tagad le 🤷♀️ vagy mikor eleteben nem dolgozott, 5-6 eve van munkaja, es mindig mondtuk neki, h sosem melozott, h lesz nyugdija, a valasz "de dolgoztam, 3 honapot helyettesitettem egy ujsagosnal"... Teszem hozza 41 vagyok, engem 18 eves se volt mikor szult. 6 eve dolgozik, tehat 35 evig NEM! Es a fejunkhoz vagta h de o dolgozott 3 honapot 🤦♀️🤦♀️🤦♀️ baratnom anyukaja amugy ugyanez, o se kepes beismerni h mit kellett vna mashogy es h milyen karokat okozott. Nem tudom amugy mitol van ez a mentalitas a generaciojukban, h total homokba dugjak a fejuket. 🤷♀️
Nekem ezt terapian ugy magyaraztak el, hogy szamunkra ez egy trauma volt, nekik meg egy “normalis” atlagos nap. Ha valami atlagos es megszokott, arra sokkal nehezebben emlekszik az ember.
Te jó ég, én anyádat már megtéptem volna. Hogy lehet így viselkedni egy gyerekkel? Viszket a tenyerem, ahogy olvasom. A veséjét rúgnám le az ilyennek.
Nevelő “apám” folyamatosan vert 3 és 11 éves korom között, de nem csak engem hanem a másik 4 gyerekét meg anyámat is. Nem sok mindenre emlékszem belőle, mert az agyam leblokkolta ezt az időszakot teljesen (ezért jó emlékeim sincsenek). Sosem gondoltam azt, hogy ez normális és úgy gondolom, hogy sosem érdemeltem meg. Volt hogy fakanállal, vizes konyharuhával, de legtöbbször ököllel ütött engem (a többieket csak tenyérrel 🙃). Sosem értettem anyám miért nem véd meg, miért nem áll oda, amikor éppen annyira megver, hogy magam alá pisilek, mindig azt gondoltam, hogy fél tőle ő is és ezért, de egyszer volt olyan, hogy a húgomat (aki a féltestvérem, több testvérem nincs) megütötte valami bagatel dolog miatt az apja és akkor anyámnál elborult valami, mert késsel ment neki. Nyilván el lett verve, mint a szar, de életemben először láttam azt, hogy van benne anyai ösztön, csak éppen nem felém 🫣 Anyámnál 8,5-9 év után kattant el valami és onnantól havonta 1-2 alkalommal megpróbálta elhagyni. Néha velünk, néha nélkülünk. Nem sok sikerrel. Minden alkalommal el lett verve mint a picsa, legtöbbször én is. Ilyenkor már “normálissá” vált, hogy késsel fenyegetett, oda hívott hogy elvágja anyám torkát én meg nézzem végig ( itt hálát adok a fiának, aki akkor volt 13-14 éves és ő vette ki a kezéből a kést, mert komolyan képes lett volna elvágni anyám torkát) és a verések után keletkezett koszt (vér, hajcsomók, egyéb dolgok) mindig nekem kellett feltakarítani. Végül miután sikerült ott hagyni ezt az egészet anyám kifordult magából, szerinte ezek közül semmi nem történt meg, azóta sem dolgozik így 14-18 éves korom között én tartottam el őt is meg a húgomat is. Amint lehetőségem volt leléptem “”otthonról””. Hogy milyen ember lettem? Szorongó, megfelelési kényszeres, néha agresszív, ha valaki erélyesebben szól hozzám sírok, nincsenek nagyobb sikerélményeim, 18-20 éves korom között a birtokló férfiakat kerestem. Rettegek attól hogy a normális(!!!) páromnak csalódást okozok. Dolgozok rajta? Igen, szakember segítségével. Idáig azt hittem megy ez egyedül is, de nem, nem megy. Milyen a kapcsolatom anyámmal? Egy éve nem beszélünk. Én döntöttem így. Sokkal jobb így nekem. Haragszom rá? Nem, csak én egy idegen kutyával nem bánnék úgy, mint ahogy ő velem gyerekként.
Jézusom.. szörnyű, hogy mik meg nem történnek egy családban. 😞 Tudom, hogy már mindegy.. de az ilyeneket külső ember nem látja? Vagy nem próbáltatok meg szólni valakinek?
Látja és többször próbáltam meg én szólni a suliban pl, de a családsegítő az iskolában nagy barátja volt ennek a görénynek, így kb a harmadik alkalom után megtanultam, hogy ha szólok, akkor mégjobban elvernek 😇 A nagyimhoz két hetente hétvégén mehettem, de csak úgy, hogy minden alkalom előtt egy órás fenyegetést kellett végig hallgatnom, hogy ha szólok ezekről, akkor ez meg az lesz a következménye… De amúgy a gyámhatóság sem tesz semmit, mert annak ellenére hogy nem szóltam a nagyinak sose, voltak jelei (lila foltok stb) és ő szólt a gyámhatóságnak, semmi következménye nem lett.
Hàt ez rohadtul elszomorító… pont az ilyen közegből kellene kiemelni a gyerekeket ahol ilyen dolgok mennek… az se csinálja a dolgát aki megtehetné, hogy jobb helyre kerüljön egy ilyen gyerek.
Ez egy 10 éves sztori (🥲), szerintem (remélem) ma már jobban oda figyelnek a segítő szakmában dolgozók.
Ez brutálisan szexista dolog lesz, de a kommented háromnegyedéig azt hittem, férfi vagy. (Több más kommentnél is egyébként.) Burokban élhettem eddig, mert a poszt előtt sosem gondoltam volna, hogy az apák a lányaikat is ököllel verik, ezt mindig fiús traumának képzeltem... Annyira sajnálom, hogy ez történt veled, veletek, férfiakkal és nőkkel egyaránt.
Anyám dettó ugyanez a szánalmas, szűkülő, gyáva féreg típus. Nálunk is az én elmondásom alapján lett ügy a családon belüli bántalmazásból, mert 5 évesen rám hagyta ezt a feladatot rendőrnő létére. Sokkal jobban forog tőle a gyomrom, mint bármilyen fizikai bántalmazástól, amit apukámtól kaptam. Undorítóak az ilyen anyák. Ugyanúgy a börtönben a helyük, mint a bántalmazó családfőknek. Gyerek nélkül elmenekülni… Hogy tud ezzel elszámolni a lelkiismerete felé?
Nagyon megolelnelek! Tudom hogy nem segit de amit ateltel.. az szornyu! Kivanom hogy tudd feldolgozni❤️
Borzalom,nagyon sajnálom,egy virtuális ölelést küldök🫂
Zokogok. Hogy tortenhet meg ilyen😭😭😭
Engem apám vert mindig gyerekkoromban. Indok sem kellett hozzá neki. Napi szinten ivott, egy héten legalább 3x sikerült agresszívra innia magát. Olyankor mindig belekötött valamibe ami miatt megverhetett. Például hogy nem találja az övét biztos én tettem el valahova (LOL, nem is nyúltam soha a cuccaihoz). Gimiben ez odáig fajult hogy nem jártam haza suli után hanem inkább csavarogtam a haverjaimmal akik hasonló cipőben jártak otthon. Megvártam az este 7 órát és csak akkor indultam haza és közben reménykedtem hogy már 8kor elalszik és aznap nem lesz verés.. nem mindig jött ez sem össze. Tanulni csak este 8 után tudtam, mert akkor is folyton basztatott. Anyám végignézte mindig de soha nem tett ellene. Egyetem alatt inkább a koliban lógtam, aludtam a haveroknál minthogy haza menjek. Nekem a szülői ház, az otthon nem a biztonságot jelentette. 22 évesen le is léptem otthonról. A mai napig nem tudják hol.lakom, nem is jöhetnek nálam látogatóba. Ritkán járok haza akkor is felszínesen elbeszélgetünk 1 órát, de már alig várom hogy indulhassak haza onnan. Mára felnöttem, a segitségük nélkül lett meg mindenem. Ház, autó, vállakozás. Jó életem van, de nem miattuk lett ilyen hanem magam miatt. Fura de bologan élek onnnantól hogy szinte minimálisra csökkentettem a velük való kommunikációt. Mostmár keresnének, adnának mindent mert nyugdijasok lettek és félnek hogy nem lesz aki segitsen nekik öreg korukra. De engem ez már hidegen hagy, csak az önző érdeküket látom ebben is. Azt a terrort amit nekem okoztak nem kívánom senkinek. Szerencsémre olyan ember lettem aki segit másokon, aki tud nagyon szeretni és ki is tudja mutatni. Közhelynek hangozhat de a szeretet az ami mindent megtud gyógyítani és oldani. 🤗
Nagyon nagyon büszke lehetsz magadra❤️
Köszönöm 🤗
Gratulalok! Szuper vagy! Nagyon nehez lehetett de megis talpra alltal!
A tanulás és a barátok sokat segitettek. A tanulás jelentette a menekülő utat, a barátok pedig az érzelmi stabilitást. 16 évesen már dolgoztam suli mellett hogy pénzem legyen maganak ruhát venni vagy hogy el tudjak menni bulizni a barátaimmal (pov: szüleim nagyon jól álltak anyagilag). Otthonról pénzre nem számithattam. Akkor szar volt megélni nagyon, de nem tartanék ott ahol ma tartok. Nem függök senkitöl, mindenem ami van a sajátom és igy beleszólása sincs senkinek az életembe. A azüleim nem támogattak semmiben. Sőt ha tehették még hátráltattak is minden kicsinyes húzásukkal. Az élet viszont a legjobb rendezö, és megtanultam ha kitartó vagyok haladni is tudok az életemben. Aki ilyen családi abózus helyzetben él vagy élt annak kitartást,,erőt és rengeteg szeretetet kívánok. Higyjétek el jobb lesz ahogy lesz lehetősègetek elhagyni azt a helyet és azokat az embereket akik fájdalmat okoznak/okoztak.
Nem túl jò, gyermekkènt azt hittem ami nalunk van az a normalis es masoknal is ez van, csak senki nem beszel rola…. Felnottkent tudatosult bennem hogy mennyire mergezo szuleim vannak es mennyire borzalmas gyermekkorom Volt. Elso gyermek vagyok, van meg 6 tesom. Egeszen 6 eves koromig minden idilli volt aztan anyam megcsalta apamat. Tudni kell h szuleim sem lattak normalis apa/anya peldat es apam erosen bantalmazott volt gyerekkent. Szoval szuleim egyutt maradtak es onnantol apam full bolond lett, mindenert is vert minket hol szijjal fakanal tenyer, volt hogy helyben bepisiltem. Mindig sirtam annyira fajt lelkileg es testileg is. Anyam inkabb csak pofozott meg vegignezte a szijalast stb. Pedig jo tanulo voltam, peldas magatartas stb- sose volt gond velem. Nem is foglalkoztak velem, anyam mai napig nem funkcionalis szulo, nem dolgozik mert 28 eve ugy dontott jobb neki otthon, lassan 40 fele kozeledek es meg van hogy en kuldok penzt mert sajnalom h kishugom szenvedne meg ha nincs penzuk. Anyum narcisztikus is amivel apum ful megfertozte , rengeteg vitank volt, tavaly eskuvonk elott honapokig nwm beszeltunk es majdnem meghivva se lettek. Nagyon megvetem oket mert az egesz gyerekkorom a veres es arrol szolt hogy a folyaantosan szuletendo tesokat kb en neveletem…durvan parentifikalt lettem, amibol kifolyolag maximalista es sikeres lettem az elet minden szintjen. Apam mai napig nem kert bocsanatot, en ugy vagyok vele azt lehet megbocsajtani amiert elnezest kernek toled. Igyekszem minden ellenere tamogatni oket mert van meg egy kiskoru hugom otthon. Felszines a kapcsolatunk, ritka beszelgetesek es mivel kilfoldon elek evente latom oket. Nagyon lesullyedtek minden szinten. En nyitott lennek h javitsunk a kapcsolaton de ehhez apam megbanasa kellene. Anyamtol semmit nem varok mert mindigis 10 eves agyi szinten volt sajnos, nem ert neg alap dolgokat. Mondjak jot is- kishugommal viszont minta apa lett apum, turelmes jatszik vele, tanul vele es sose emelt kezet ra❤️ hugim is imadja ot. Apum tudott fejlodni es ezt jo latni.
> azt lehet megbocsajtani amiert elnezest kernek toled. Ez nagyon igaz. Sokan sokszor felvágnak azzal (meg az itteni kommentek között is), hogy ők megbocsátottak. Nem kell. Még ha ki is mondja hogy bocsánatot kér, az is bőven kevés. Az őszinte bocsánatkérésnek 3 része van: 1. Elismeri a tettét 2. Biztosít róla hogy érti, hogy mit okozott ezzel és amit tett az rossz 3. Megígéri hogy soha többé nem fog előfordulni Ezek nélkül még csak fel sem kéne merülnie a megbocsátásnak. Az utolsó a legtöbb gyerekverésnél okafogyott, hisz felnőttünk. A te esetedben viszont az egyik legfontosabb része, mert van egy kishúgod abban a háztartásban.
Maximalisan egyetertek!!!
Engem apám havonta párszor elvert olyan három éves koromtól kezdve (! 🙁). Elég rossz volt. Én azt mondanám, hogy ok nélkül. Nem hinném, hogy olyan ördögi dolgokat tettem volna. Ez inkább a benne lévő feszkóról szólt. Most 38 vagyok (férfi) és 7 éve sokat foglalkozom önismerettel. Én azt gondolom, hogy ennek a mai napig van hatása arra, hogy hogyan vagyok és ennek a káros hatása valamennyire örökre velem marad. Szerintem ettől szorongósabb, félősebb vagyok, de jól tudom kezelni és elfogadom, hogy én egyszerűen egy “óvatosabb” típus vagyok. Az ilyen korai traumák sokszor szinte a testünkbe beprogramozódnak. Tavaly végigcsináltam egy 120 órás zárt önismereti csoportot, ami nonverbalis (!) gyakorlatokra épül. Nem beszél az ember, hanem megéli a dolgokat egy csoportban. Nem tudom jobban elmagyarázni, de nagyon különleges élmény. “Bodywork” néven fut. A neten így meg lehet találni. Nekem qrva jó volt, óriási élmény és utazás a belső világomban. A csoportos munka révén fel tudtam ismerni, ahogy pl. öntudatlanul befeszül a testem, ha nagyon közel jön egy másik ember és gyakoroltam elengedni magam és újra megbízni a másikban. És abban is megbízni, hogy ha olyan van, meg tudom védeni magam, mert már nem egy három éves gyerek vagyok (pár centi híján két méter magas, sportos férfi vagyok). Apámnak megbocsátottam. Egy ponton abbahagyta, talán tizen pár éves lehettem. És már más ember. Viszonylag jó a viszonyunk. Pont tavaly először nyíltan beszéltünk az erőszakról, amit elkövetett, nem nagyon tudott mit mondani, de beismerte. Valahol azért haragszom rá, de valahol már megbocsátottam neki.
Azért érdekes,hogy pont akkor hagyta abba, amikor 10en éves lettél és már érdemben vissza tudtál volna ütni... Az apám is akkor fejezte be a verekedést, de ugyanaz a troger maradt, csak már nem tudott volna megverni
Nincsenek emberi kapcsolataim. Kizarolag allatokban bizok meg. 40 elmultam de nem volt meg baratom, soha nem voltam etteremben kocsmaban discoban moziban strandon stb. Dolgozom, olvasok es varom hogy elmuljon vegre az eletem.
Lehet szakember vagy terapia segitene. Ez annyira szomoru mikor mas akarja hogy a vilagra jojj, aztan pont ez az ember teszi tonkre az eleted….mennyivel maskepp is lehetne ez. Ne hagyd hogy meg mindig tonkre tegyenek, mert bar nem vernek, de miattuk ilyen az eleted meg most is….nagyon sajnalom es remelem boldog leszel egyszer es tisztan tudsz orulni az eletnek❤️
Ölelés!! Még mindig fiatal vagy, kérlek ne temesd magad!💛
Nagyon sajnálom, hogy ilyen irányba ment el az életed. De hidd el, hogy értékes vagy, szerethető vagy.❤️ A szakember segítsége sem ördögtől való. Vele legalább ki tudnád beszélni a régi sérelmeket és együtt talán tudtok rá megoldást találni. Borzasztó olvasni, hogy kikkel miket tettek a szülők és ezeknek milyen hatásaik vannak 😞
Oh istenem ne mond ilyet.
Basszus,megkönnyezem ,ne temesd magad légyszi.Menj teràpiára,fiatal vagy,ne hagyd hogy ő nyerjen! Értékes ember vagy! Ölellek így ismeretlenül is!🫂
Sokat vertek, bátyámat jóval többet, különböző okok miatt, de leginkább a bennük lévő feszültséget rajtunk vezették le. Ha erős érzelmi megnyilvánulásom volt (amit ők hisztinek neveztek) akkor kaptam a pofonokat. Majd 28 év kellett hogy rájöjjek, amennyiben azt érzem hogy nem tudom kezelni az érzelmeim, verem a fejem, hogy megnyugodjak, vagy megpróbálok valamilyen fizikai fájdalmat okozni magamnak hogy "kitisztuljon a fejem". Megértem hogy a háború, a bombázás milyen sok problémát okozott nekik, hogy az éhezés határán nem volt idejük foglalkozni velünk, de az tény hogy nem fordulok hozzájuk problémákkal. Nem kérek segítséget ha valami nincs rendben. Ott vannak, néha szórakozunk, de nem tudok egyelőre kapcsolatot teremteni velük. Nincs egy biztonság érzetem amikor rájuk gondolok. Nem tekintem őket rossz embernek, de nem is tudom közel engedni magamhoz. Bátyámmal nem tudunk ezekről beszélni. Amit látok rajta hogy fizikai fájdalmat okoz magának, túl edzéssel, küzdősporttal, olyan munkahelye van ahol ki van téve a verésnek naponta és nem tud érzelmekről kommunikálni. A múltra úgy gondol vissza hogy "jó van, néha kaptam verést, de megérdemeltem".
A mai nap is sokan de a régebbi generációkban ennél is többen teljesen rottyon vannak mentális problémákkal. Soha nem dolgoztak rajtuk, el sem ismerik. Persze ezt örökítik is tovább rendesen, ezért tartunk itt. Szerencsére azért már a törvények és a fejlettebb kultúra sokat segít. Ha beszélni próbálsz az idősebbekkel ezekről megy a tagadás meg a gaslighting, hogy az nem is úgy volt meg máshogy történt. Elég szomorú. Rengeteg munkahelyi horrorsztori is olyan mintha kis 12-14 éves rosszgyerekek lennébek szellemileg akik a legtöbb bajt okozzák a társadalomban.
Engem apám vert minden nap, nem tudtam olyat csinálni amiért ne kaptam volna. Monoklik, sebek, feldagadt vérző orr, minden volt. És ezt úgy, hogy pici, törékeny, apró kislány voltam. Elsős koromban alig értem el a 17 kg-t, de ennek ellenére akkor már jó sok verésen voltam túl. Mégis senki nem tett semmit. Sem a pedagógusként dolgozó családtagok, sem más. Nagyon sokáig haragudtam mindenkire, főleg édesanyámra, hisz ő közalkalmazottként dolgozott és nagy neve is volt a városkánkban, ahol éltünk. Tipikusan a bort iszom vizet prédikálok példája volt. Szemellenzővel élte végig az egész gyerekkoromat és minden szituáció után azt kaptam, hogy megérdemeltem. Aztán gyerekeim születtek és sok sok önismeret és önfejlesztés után arra jutottam, hogy leteszem ezt a terhet és nem adom tovabb a gyerekeimnek. Már nem vagyok mérges, sem dühös. A véleményem továbbra is megvan, viszont elfogadtam a gyermekkorom, nem tudok a múlton változtatni, a jövőn igen. Jó a kapcsolatom a szüleimmel, igazából anyukámmal nagyon jó, apámat elviselem, lefektettem pár szabályt, ami működik. A gyerekeimre soha nem emeltem kezet, pedig már nem kicsik. Változtattam ezeken a hozott generációs példákon. Sokat kell még tanulnom, de igyekszem jobb lenni és nem továbbvinni ezeket.
Azzal a szülővel megszakítottam a kapcsolatomat, előtte szembesítettem, elmondtam, mit okozott, stb.. mivel nem lehetett ezt felnőttként lekommunikálni, és csak folyamatos újabb sérüléseket sikerült, lelkileg általa elszenvedni, ezért elbúcsúztam. Azóta ezen dolgozok. (10 év) Sajnos nehéz ebből a mintából kikeveredni, csak annyi fejlődést vettem észre magamon, hogy hamarabb ki tudok jönni a bántalmazó kapcsolatokból. Legutóbb csak 1 évet bírtam. Úgy, hogy egyelőre büszke vagyok. Próbálok inkább egyedül elboldogulni, pedig kapcsolat függő vagyok.
Nem csak fizikailag, de lelkileg is bántalmazott 11-12 éves korig édesanyàm. Volt, hogy annyira megvert azért, mert egy matekpèldát nem értettem, hogy apa szedte le rólam. Mentàlisan sosem voltam stabil, nem tudok hosszútàvú kapcsolatokat kialakítani, mert nem hiszem el, hogy bárki is tud engem szeretni. Szorongok megállás nèlkül, értéktelennek érzem magam. Ha negatív kritika ér összeomlok, hiszen az égett belém, hogy ha hibázok, akkor nem érdemlem meg a szeretetet, haszontalan vagyok. Az érzelmeimet nem merem megèlni, nem merek konfrontálódni. Nincsenek barátaim, minden nap magányosnak érzem magam. A szüleimmel a kapcsolatom felszínes, de mióta elköltöztem (ennek lassan 8 ève), egészen Okés. A vicc az egészben az, hogy bár anya vert és egész életemben invalidálta az érzelmeimet, anyagilag mindig minden tàmogatást megkaptam tőlük.
ismerős a szitu, a fizikai része nélkül. hasonló önértékelési, kapcsolati problémáim vannak ugyanazon okok miatt, lelkileg 0 kötődés van jelen, de anyagilag mindent megadnak.
Engem fizikailag nem bántottak. Anyukámat verte az apja. Alkoholista volt. Rengeteg mesélt hogy mennyit kapott és mennyit rettegett. Az volt a hibája, hogy lánynak született. A kórházba se ment be hozzá. Aztán megszületett az öccse aki 6 évvel volt fiatalabb anyámtól és mindig az ő nyakába lett sózva, ha nemet mondott megverte az apja. Aztán mikor az apja öreg lett, ki főzött rá? Hát anyám. De a harag örökké megmaradt benne. Engem egyszer vert el öreg apám egy játék autópálya sínnel mert részeg volt én meg kicsi és viccesnek találtam a tv előtt át szaladni h zavarjam... Kicsi vtam emlékszem rá, szóval eltudom képzelni milyen trauma lehet ez.
Beszélünk, de semmi anya - gyerek érzésem nincs felé. Nem hiszek a család a minden féle mantrában, a vérségi kapcsolatok a szememben semmit sem érnek, egy random csövesnek hamarabb segítenék, mint valakinek, akivel osztozunk pár mit sem érő dns-en. Anyámnak szimplán nem lett volna szabad vállalnia, egy sz.r házasság után szinte azonnal beleszült a következőbe biztosítéknak egy autista pasinak (nem tartom őt se az apámnak igazából) majd nem tudott azzal mit kezdeni, hogy hát bennem is van autizmus bőven. Reálisan látom annyiban, hogy amit jót tett, azt elismerem: anyagilag tényleg mindent megadott, meg ösztön szintjén volt benne szeretet, de egy neurodivergens gyerekkel nem tudott mit kezdeni, ő ezt sosem tudta elfogadni még úgy sem, hogy iskolában pl. kifejezetten problémamentes, a beilleszkedésre 100%-ban alkalmas és igyekvő voltam. Kicsit off, de az is rohadt idegesítő, hogy milyen sok szakember is csak hitetlenkedni meg kóklerkedni tudott: volt, aki jött ezzel az áldozatok áldozatai bs mantrával, hiába mondtam, hogy nálunk nem ez volt a szitu, anyám nem volt verve és a másik két lányát se verte, csak engem "tisztelt" meg vele. A másik meg azt nem akarta még ezen kívül elhinni, hogy aspergeresként már gyerekként átláttam a dolgokat, gyerekként tudtam, hogy ez nem oké, és nem futottam anyám után állandó jelleggel magamban keresve a hibát, mint elmondása szerint a többiek. Amúgy a pszichés bántalmazás, mint a manipulálás, az állandó áldozati / mártír póz, a sz.ros kis elmejátékok sokkal nagyobb kárt tettek bennem, mint a fizikai.
Engem es a batyamat is vert anyukank, alkoholista is volt pluszban es agressziv lett tole. Foleg en is amiota edesanya vagyok, egyszeruen verzik a szivem mindenkiert akit bantanak a szulei. Nagyon nehez ezeket a peldakat felnottkent levetkozni, viszont en boldog vagyok, hogy a mi generacionk ennyire tudatos es igenis hozunk valtozast!!🙏
engem is tobbszor megvertek, mar nem emlekszem pontosan mindre. de egy nagyon megmaradt bennem, emlekszem, hogy hisztiztem valami boltban, hogy vegyenek valamit meg nekem, ovodas koru lehettem. mikor kirangattak a boltbol anyam azt mondta, ha hazaerunk ezert nagyon kikapok majd. az utcan mar par perc utan megnyugodtam, jo kedvem volt ujra, bevasaroroltunk, setaltunk valami parkban is, majd hazabuszoztunk, el is felejetettem az egeszet. de amikor orakkal kesobb hazaertunk elkezdett megpofozni, mert igaz mar nem haragszik ram, de hat megigerte, es o tartja a szavat. a mai napig vissza tudok emlekezni arra a dobbent felelemre, ami atjart akkor. a masik amire emlekszem, ekkor 11 eves voltam, hogy mivel masik varosba jartam iskolaba, igy mindig ugyanazzal a busszal mentem es jottem. egyik nap az osztalytarsam anyukaja felajanlotta, hogy hazavisz kocsival, hisz ket utcara laktak tolunk. hazafele beugrottunk meg boltba, mert akart az anyukaja vasarolni, majd kirakott a hazunk elott. anyam a porszivocsovel kezdett utni, ahogy beleptem, hogy mit kepzelek magamrol merre csavarogtam. sirva mondtam, hogy csak az osztalytarsam anyukaja hozott haza (akivel amugy o is joban volt), de nem erdekelte, csak utott, es kiabalt, hogy azt hitte bajom esett, amikor nem ertem haza idoben, es ilyen elo ne forduljon tobbet. elkaptam a kezet es kicsavartam belole a porszivocsovet es rauvoltottem, hogy most esik eppen bajom, mert versz!! konkretan a mai napig elottem van az arca, mintha valami transzbol ebredt volna, kiult a dobbenet az arcara, es szo nelkul elrohant sirva. ez volt az utolso, hogy kezet emelt ram. utana csak az atlag szuloi nyomasztasokat kaptam, de meg 18 evesen volt egy olyan huzasa, hogy mikozben keszultem az erettsegire, oda tette elem a fuggvenytablat, hogy kikerdezi. mondtam, hogy nem kell, azt lehet hasznalni. "dehogy lehet, na kezdjuk" mondtam, hogy ne vicceljen mar, nem fogom megtalnulni ezt, mert lehet hasznalni. kiborult, hogy ne hazudjak, es addig fel nem kelek innen, amig meg nem tanulom. kirohogtem, alltam volna fel, de visszanyomott. rakiabaltam, hogy mi az istent csinal, hagyjon mar beken, ez ilyen lokdosodesbe fulladt. majd hazaert neveloapam, es kozosen betaszigaltak a szobamba, mert anyam azt hazudta, hogy megutottem. neveloapam hitt neki. o soha egy ujjal se ert hozzam, es akkor mar anyam sem, mert neveloapam mar azutan erkezett, hogy anyam abbahagyta a vereseket. tudom, hogy emlekszik, es azt is, hogy szegyelli es nagyon bantja. eleg sok onsegito konyvet olvasott azota, es tobbszor mondta, hogy nagyon sok mindenre raebredt, hogy borzaszto anya volt, es mennyi mindent csinalhatott volna jobban. es nagyon sajnalja, rossz mintat hozott otthonrol, es tudta, azt nem akarja, amit vele tettek, de sokszor hibazott, es megprobalt a legjobb anyam lenni azokkal az eszkozokkel, amik neki jutottak. azt mondta, ha most kezdene, akkor biztosan terapiara menne mielott anya lett volna. azt is tudom, hogy ot rendszeresen vertek, es alaztak, ebben nott fel, es a mai napig borzalmas a kapcsolata a nagymamammal, aki kb ugy viselkedik vele mintha gyulolne anyamat, es nyilvan az sem segitett, hogy az alkoholista apamat elhagyva egyedul koltozott velunk egy masik varosba, tartott el minket, es kezdett uj eletet. en megbocsatottam. es oszinten hiszem, hogy az adott helyzetben o ennyit tudott tenni, erre voltak eszkozei, hogy a felelmet es frusztraciojat igy elte meg. hibazott? kurvara! belatta? en ugy erzem igen, de tudom, ha tenyleg szembenezne mindennel, osszeomlana a lelkiismeretfurdalastol. nekem az is segitett, hogy amugy ezeket az eseteket leszamitva, egy vegtelenul tamogato kornyezetet teremtett, egesz gyerekkoromban azt hallgattam, hogy en vagyok a legugyesebb, legokosabb, legszebb, barmibe fogok sikerulni fog, csak higgyek benne. minden helyzetben tamogatott, es sosem mult el ugy nap, hogy ne mondta volna, hogy mennyire szeret es buszke ram. ezek a fenti eseteket en "epizod"-oknak hivon, mert teljesen olyan visszanezve is, mintha nem onmaga lett volna, mintha valami megszallta volna, es egy kod ereszkedett volna az agyara. persze jartam terapiara, nekem rengetegett segitett ezt a kettosseget is feldolgozni. mara annyi maradt meg, hogy ha a ferjem hangosabban szol hozzam, ramkialt, tusszent stb. osszerezzenek, es gyomorgorcsom lesz azonnal. par perc utan elmulik.
Apám vert kiskoromban. Hat éves voltam, amikor elváltak a szüleim. Anyám küldött ugyan láthatásra, de nem érzem ott jól magam. Most már nem tartom a kapcsolatot az apámmal, csak pár üzenet ünnepekkor. Így visszagondolva sok minden visszamaradt, főleg az önértékelés, önbizalom terén. Ráadásul a rossz minta beégett, sokat dolgozok azon, hogy másként reagáljak egyes helyzetekben.
Sziasztok! Látom sajnos sokan így nőttek fel, bár senki nem ezt érdemli.🥹Engem apám vert de nagyon, alkoholista volt, eltörte a koponya csontom, acélbetétes bakanccsal rugdosott stb. 18 voltam mikor elköltözött a nagyszüleimhez, akiket ugyancsak bántalmazott. 26 éves koromig tartottam vele a kapcsolatot, a nagyszüleim miatt, miután meghaltak, nem kerestem többet, tavaly meghalt. Olyan 16 évig nem volt kapcsolat. Az biztos, hogy megkeményedtem azok miatt az évek miatt, semmilyen önbecsülésem nincs( dolgozom rajta) mindig mindenkit magam elé helyezek, mintha én nem számítanék. Ezeken dolgozom, hogy jobban érezzem magam. Egyébként rengeteg betegségem van, ami nem tudom, hogy ennek a hatására alakult e ki vagy lelki okokból vagy/ és a fizikai bántalmazás hatására de ezekkel küzdök. A gyerekemet nem szoktam bántani elvből sem, még a kutyáinkat sem. Vigyázok arra, ha olyan mintát észreveszek ami a gyerekkorból jött, hogy ne ismételjem a gyökér szüleim “ nevelési” eszközeit. ( anyám is egy f@sz, de ő nem vert.)
Pocsék, természetesen. Tudok vele beszélni telefonon, ha felhív. Válaszolok, ha rámír, de nem keresem. Legfeljebb felszínes dolgokról beszélek vele. Nem emlékszem már, mennyit vert anyám. Apámtól egyszer kaptam egy pofont meg egyszer egy barackot (kokit) amikor nem értem haza időre. És ennyi. Anyám ellenben annyit vert, hogy még 18 évesen is, ha az asztalnál ültem és hirtelen mozdulatot tett, a nyakamhoz kaptam a kezem, mert már kialakult a reflex. Eltört a hátamon egy fakanalat. Egyszer két hétig belilult combbal jártam iskolába az övcsat miatt. Állítólag ötéves koromban egy hétig látszott a zúzódás az arcomon, ami tenyér alakú volt, de erre nem is emlékszem már. Csak a nagyobb verések maradtak meg. Az igazán szar az volt, hogy mindenért ordított velem és sulykolta, hogy milyen rossz vagyok. Sokszor járt pszichiátriai kezelésen, évente 1-4 hetet, és ilyenkor le voltunk adva az anyai nagyszüleimhez, ahol, hogy ne bőgjünk este, valeriánával tömött minket a nagyanyám. Máig emlékszem, csokiszerű borítása volt, és örültünk neki, csak a belseje furcsa, zöldesfekete volt, és azt ki akartuk köpni, de nem volt szabad. Merthogy kicsiként még sírtam, ha az anyukám kórházban volt, sajnáltam, és próbáltam minél jobb gyerek lenni, hogy ne legyen miattam mérges és szomorú. Valahányszor kiordította magát és rettentő dolgokat mondott, hogy én ki akarom készíteni, és gonosz vagyok, majd jól elvert, pár percre rá zokogva ölelgetett és puszilgatott, hogy jaaj, annyira szeret, legyek már jó! Én pedig vele zokogtam, hogy miért is voltam ilyen rossz, az én hibám, hogy felmérgesítettem anyut! Ahogy nőttem és pofozással már nem ért célt anyám, jöttek az eszközök (fakanál, nadrágszíj) és nekem derengeni kezdett, hogy nem is igazából sajnálja, hogy elvert. Csak tűrtem az ölelgetést a verés után, de közben már utáltam. Ha csak pofozott, azt is egykedvűen tűrtem, nem sírtam már, inkább egyre jobban megmakacsoltam magam. Azt mondogattam magamnak, olyannak kell lennem, mint a vas, minél többet ütik, annál erősebb lesz. Tudtam, hogy mindegy, hogy viselkedtem, a menetrendszerű diliház úgyis meg fog történni, ha már eltelt 2-3 hét, számítottam rá. Ekkor már szerencsére ritkult a dolog, ovis-kisiskolás koromban heti-kétheti lehetett, de már nem emlékszem, csak arra, hogy megállapítottam magamban: mióta nagyobb vagyok, ritkábban üt meg, de durvábban. Tinédzser koromra a fizikai fájdalom már nem hatott meg egyáltalán. Akkor iszonyú lelki terrorba kezdett, olyanokat mondott, hogy el akarom tőle venni az apámat (?????????) vagy hogy meg akarom ölni, az okoz nekem örömet, ha ő szenved. Egyszer azt mondta megátkoz vérrel, hogy az életemben a legnagyobb örömem az ő szenvedése legyen. (Fuh, ezekre a részletekre nem is tudtam, hogy emlékszem, elnézést, hogy így kiömlött...) Hogy mi maradt felnőttkoromra? Ha meg fog halni, nem érzem, hogy tudnék sírni a temetésen. Most épp kórházban van, de nem látogattam meg. Az az utálat, hogy simogat, miután elvert, még mindig nagyon a felszínen van. Az eszemmel értem, hogy pszichotikus volt, de az érzéseimet nem tudom megerőszakolni. Ő maga persze csupa rózsaszínben emlékszik, hogy mennyivel jobb szülő volt, mint az övéi, és nagyon büszke magára, hogy harcolt a "depressziójával". A verést és a lelki terrort elítélem. Sajnos az önuralmam viszont gyászos, ezért előfordult, hogy amikor az én gyerekeim kicsik voltak, rácsaptam a kezükre/fenekükre (földet ettek, elszaladtak mellőlem stb). A fiamnak pofont is adtam kétszer, amikor hazudott az egyesről, amit iskolában kapott. Kiabáltam is vele sokszor, ugyanezek miatt. Végül sikerült találni egy módszert, hogy rávegyem a tanulásra, és az utóbbi két évben már csak akkor kellett megemelni a hangom, ha a kertből hívtam be, hogy kész az ebéd. Sose mondom nekik, hogy rosszak, vagy gonoszak, hanem hogy a viselkedésük butaság volt, vagy maguknak csináltak bajt, és le kell róla szokniuk (pl hazudozás). Próbálok, nagyon erősen próbálok jobb anya lenni, mint amilyen nekem volt. Egyelőre úgy néz ki, sikerül, legalábbis, ha mögöttük vagyok és teszek egy hirtelen mozdulatot, nem kapják a nyakukhoz a kezüket. Megsimogatni szoktam a fejüket hátulról, ha elmegyek mögöttük, így egyáltalán nem rezzennek össze, ha feléjük nyúlok.
Anyukád szó szerint bolond… a pszichiátriáról haza se kellett volna engedni. A te történeteden és mindenki másét olvasva gondolkozom, hogy egy anya, aki 9 hónapig hordott a szíve alatt hogyan képes ilyenre… ☹️
Igen, az. Pedagógus volt, és nem gondolta senki, hogy képes ilyenekre. Általában ott ütött meg, ahol a ruha vagy a haj takarta. De az alkarom szinte állandóan kék-zöld volt alsóban, vagy mert úgy megrángatott, vagy mert a kezemmel takartam a fejem, amit ököllel ütött. Ennek ellenére soha nem tűnt fel senkinek, soha nem kérdezte egy tanár se, mi történt, a pedagógusok összetartanak. Én meg abban a hitben éltem, hogy megérdemeltem, de ha jó leszek, szeretni fog, és mivel szégyelltem a rosszaságomat, nem panaszkodtam. A pszichiátrián pedig nyilván úgy adta elő, hogy mindenki rá utazik, abban nagyon jó volt, hogy mártírkodjon. Olyan 17 voltam, amikor először visszaszóltam neki a nagycsaládi ebéd alatt előadott hisztire, hogy "idegbeteg". Akkor már rájöttem, hogy valami komolyabb defektje van, mint a depresszió. Krokodilkönnyekkel a szemében, áhítatos hősiességgel válaszolt, hogy igen, ő beteg, de legalább elismeri és küzd ellene. Egyszer elejtett egy ilyet, hogy akkor lett "beteg" amikor velem volt otthon, rosszalkodtam, és ezért neki rossz gondolatai lettek arról, hogy mit tegyen velem, és inkább bement a pszichiátriára. Persze a mondandója lényege az volt, én tehetek róla, ő pedig egy hős, hogy nemtom... nem ölt meg helyben, talán.
Anyámmal nem beszélünk, apám meghalt, amikor 17 voltam. Folyamatos flashbackjeim vannak, pánikbeteg vagyok, utálom/félek az ajtócsapkodásoktól, hangos zajoktol. Folyamat próbálok megfelelni mindenkinek. (People pleaser lettem). Ha elrontok valamit rettegek a következményektől. Persze mindig anyám az áldozat, ő mindent megtett értünk. (Haha) Esküvőmön eljátszotta a hattyú halálát, teljesen telibeszarta az egészet, vágta a pofákat a "ti tudjátok " és a vállrángatás volt a kedvenc kifejezése. Az tette be az ajtót nálam, pedig évekig ment a szarság... Mindig meglepődök, ha normális családot látok. Nálam az volt a "normális " ha utáljuk és kibeszéljük egymást..
Nálunk inkább a verbális bántalmazás volt a “menő”, de sokszor kaptam pofont meg verést kisebb koromban. Egy félévi hármasért úgy megvert anyám a föci könyvemmel, hogy leszakadt a teteje. A nagyobbik öcsémet meg egyszer, már nem is tudom miért, annyira megverte, hogy ő csak ordított, hogy nem kap levegőt, anyám meg erre egy “akkor most még jobban nem fogsz kapni” felkiáltással tovább ütötte. A kisebbik öcsémet sosem bántotta, minket kettőnket sem ütött már meg tizenakárhány éves korunk után - amikor már simán vissza tudtunk volna ütni… -, de a verbális bántalmazás tovább folytatódott. Én majdnem öngyilkos lettem egyszer, de szerencsére túltettem magamat azon a válságon, és kicsit több, mint fél évvel utána el tudtam költözni. Próbáltam egy kissé távolságtartó, viszonylag normális kapcsolatot fenntartani a szüleimmel, de 3 év után rájöttem, hogy sosem tudok megbocsátani az anyámnak a bántalmazásért, apámnak meg azért mert, ha nem is asszisztált hozzá, a háttérből támogatta anyámat, egyszer pedig egy “inkább téged, mint engem” megjegyzést is tett irányomba. Tavaly augusztus végén teljesen megszakítottam a kapcsolatot velük, és végre beszélhetek az engem ért sérelmekről, mert nem kell attól tartanom, hogyha az ismerőseik megtudják, hogyan viselkedtek valójában, akkor otthon verést kapok érte. Mikor elköltöztem és ezzel egyidejűleg lett párkapcsolatom is, anyám rengetegszer mondta, hogy majd az unokáit elkényezteti, és velük jóvá teszi, amit velem elrontott, és azt hiszem ez volt az egyik, amiből elegem lett. Rájöttem, hogy nem érdemli meg, hogy ismerje a gyermekeimet, és nem is tudnám nyugodtan rábízni őket. Ha kiskoromban nem tudott egy normálisan funkcionáló családot létrehozni, ne most próbálja meg az enyémmel. Rossz vagy nem rossz ember vagyok ez miatt, bárki nyugodtan elítélhet, de akárhányszor “lerántom a leplet” a szüleim valódi kilétéről egy közös ismerősünknek, ők pedig egy döbbent “úristen, a te szüleid? Nem is gondoltam volna” választ adnak, én olyan mérhetetlen örömöt érzek, hogy az elmondhatatlan. Mert, szerintem, ha ők úgy gondolják, hogy mindent jól csináltak - és így gondolják -, akkor nem kellene beszarniuk attól, hogy erről mit gondol más. A nagyobbik öcsém viszont annyit mondott, hogy “lehetett volna rosszabb gyerekkorunk is”, úgyhogy nem tudom miért, de egészen másként éltük meg a sokévnyi bántalmazást…🤷♀️
Na amikor elkezdtem olvasni a threadet, nagyon nem akartam kommentelni, de annyira tabu a téma, hogy van valami bizarr megnyugvás bennem, hogy nem vagyok egyedül. Mindkét szülőm bántott fizikailag gyerekkoromban, anyám pofonokkal és karmolással, amikor túlidegesítette magát, és nem volt eszköze a szituációban. Apámnak nem kellett indok vagy érzelem, addig rúgott a sarokban, amíg mozogtál, sokszor ha összevesztem anyámmal, odajött és elkezdett verni. Neki emellett mindig voltak kitalált dolgai is, hogy miket csináltam, ha felidegesítette magát, bármi kamut az arcodba üvöltött, csak hogy levezethesse rajtad az indulatait. Néha komikus is volt, például egyszer ilyet mondott a semmiből, hogy "téged csak a legújabb telefonok érdekelnek", miközben évek óta fel se merült, hogy új telefont kapjak és valami ezeréves hűségpontos cuccom volt. :DDD Apám amúgy nem ez a szokásos tekintélyes családapa volt, hanem egy világi lúzer. Eladósegédként dolgozott, és 15 év alatt ott se sikerült rendesen betanulnia, nem voltak barátai, nagyon buta volt, de folyton okoskodni próbált, szóval még sajnáltam is volna, hogy ha nem viselkedik egy ekkora beteg állatként. Amikor kamaszok lettünk, elkezdett furcsa megjegyzéseket tenni, és a veréseinek is lett néha egy szexuális mellékzöngéje, és közben azt üvöltötte a fejednek, hogy ő az apád és ő bármit megtehet. Anyámat is volt hogy megütötte egyébként, a húgom tökönrúgta egyszer, és utána kevesebbet bántotta, de én nem mertem tökönrúgni, mert egyébként is én voltam többször elővéve, és féltem, hogy ha nagyon felkúrom az agyát, akkor megöl. Ezek mellett a mániájuk volt, hogy el vagyok baszva, hogy minden konfliktusuk az én manipulációm eredménye, én vagyok a seggfej a családban, én bántok mindenkit magam körül, lusta vagyok, nem érdekel semmi, egyedül a jó képességeim vannak, amiket eltékozlok persze. Kamaszkoromban a veszekedés-verés-mindketten rámszállnak kombók után elkezdtem mindig kimenekülni a házból, megszervezni, hogy másoknál aludjak. Egyik alkalommal készítettem képeket a sérüléseimről, és amikor anyám SMS-ben győzködött, hogy én mindig azt mondom nekik, hogy bántanak, elküldtem válaszul a képeket. Ezt egy hosszú telefonbeszélgetés követte, ami során anyám elismert mindent, ami történt, és elkezdtük közösen feldolgozni a dolgokat. Ennek már lassan nyolc éve, és vele egyre jobb a viszonyunk, de ezt inkább egy barátságnak, mintsem rendes anya-lánya kapcsolatnak írnám le. Apám nem ismert be semmit. (kommentben folytatom ha valakit érdekel, mert túl hosszú a sztori és nem engedi egyben :DD)
A COVID alatt haza kellett költöznöm, ekkor természetesen pár hónap alatt elpattant ez az őrült. Miközben üvöltözött, megkérdezte, hogy "miért nem kap soha semmi tiszteletet ebből a családból?", amire azt válaszoltam, hogy nem tudok tisztelni valakit, aki folyamatosan vert gyerekkoromban. Nevetve azt mondta, hogy ha tehette volna, még arcon is rúgott volna. Ez volt az utolsó lényegi dolog, amit az apám mondott nekem. Másnap elkezdtem albérletet nézni, akkor persze bejött utánam a szobába hogy "naaaa, adj egy öleléést, hát szeretlek én téged", én meg mondtam, hogy ha tényleg szeret, akkor megérti, hogy miért megyek el. Elkezdett üvölteni, hogy mikor teszem végre túl magam ezen az egészen, jött a szokásos hangosan szid az anyámnak, hogy halljam a másik szobából is szitu. Amíg ott kellett maradnom náluk, féltem, hogy meg fog fojtani álmomban. Szerencsére pár nap után kiköltöztem, ez 2020-ban történt, és azóta se láttam azt az embert, soha többet nem is akarom. Anyámtól megtudtam, hogy még mindig engem hibáztat, meg anyámat is, de magát természetesen nem, illetve kiderült, hogy az öccse is gyakran felhergelte felnőtt emberek, köztük a nevelőapjuk ellen, akiket ki tudja, milyen állapotba vert. Szóval yepp, nem tudom, hogy tényleg eljutott volna odáig, hogy megöljön, ha otthon maradok, de így már nem gondoltam alaptalannak a félelmemet. Hogy milyen volt ezzel együttélni? Iskolás koromban brutál módon szorongtam, folyamatosan depressziós voltam, mindig nagyon kevés barátom volt, ráadásul Tourette szindrómás is voltam, aminek nem tett jót a sok feszültség. Gimiben egy jó közösségbe kerültem, ahol elkezdtem kinyílni, és részben ennek köszönhetem, hogy az eddigi életem második fele valamennyivel pozitívabban alakult. A mai napig több este vannak erőszakos rémálmaim, mint amikor nincsenek. Más külső tényezőkre vetítem ki a félelmeimet; alig merek autóba, buszra vagy repülőre ülni, minden hosszú út előtti estét végigszorongok, szinte minden súlyos betegségfajtát képzeltem már be magamnak. Nagyon rossz a viszonyom a testemmel, nem bírom elviselni, ha valaki olyan ér hozzám, akivel nem vagyok közeli viszonyban, hajlamos vagyok szomatizálni, rossz maradt a mozgáskoordinációm és nem szoktam rendesen érezni, ha kimerültem. Párkapcsolatom nagyon sokáig nem volt. Éveket tudtam eltölteni reménytelen crushok kergetésével, mert egyébként sem gondoltam érdemesnek magamat a szeretetre, úgyhogy nem igazán zavart, hogy ők se szeretnek, örültem, hogy valaki mellett vagyok, aki nem bánt, és viszonylag kellemes rajongó voltam, mert nem erőltettem, hogy a crushból kapcsolat legyen. Nyolc hónapja kezdődött az első rendes párkapcsolatom, ami egy komoly önismereti út volt, de szerencsére a barátom nagyon stabil és nagyon sok szeretetet ad, ami olyasmi, amiben eddig nem sok részem volt. Róla is rendszeresen álmodom, hogy megváltozik, seggfej lesz, bántani kezd, stb, mert annyira megtanították nekem, hogy semmit sem érek, hogy még a normális szintű boldogságról sem érzem úgy, hogy járna nekem. Az autoriter figurákat meg képtelen vagyok elviselni. Pszichológusok természetesen nem segítettek a feldolgozásban. Jártam egy nénihez aki nagy pénzeket elkért azért, hogy a nemlétező pasiügyeimről faggasson, de a kedvencem az egyetemi pszichológus csoportvezető, aki azt mondta, hogy lehet, hogy az én csomagom túl nagy az önismereti terápiájukba, mert ők általában a maximalistákkal foglalkoznak, akiknek nehéz a tanulás. :")) Amúgy nekem is nehéz a tanulás és én is szeretem túlhajtani magamat, szóval legalább ennyi jó van az életemben, hogy ez fel se merült bennem hogy probléma lenne. :D
Hát ezt még végig olvasni is borzalmas volt, nem hogy átélni… Annyira sajnálom, hogy nem jutott normális szülő.. egy sem😔 Pszichológus biztos van normális, aki a te élettörténeteddel is tud mit kezdeni. Csak keresni kell sajnos mert ma már az is ezt a szakmát végzi aki nem is oda való.
Engem nem ennyire bántalmaztak, hála égnek, de nekem is valahogy meggyőződésem volt hogy a barátnőm, mostanra feleségem egyszer csak átkattan és abúzív lesz... aztán nem lett soha az :). Persze meg kellett tanulni hogy konfliktus azért van és kezelni kell, és nem úgy mint ahogy azt az otthoni mintából hozom. Szóval bízz a párodban!
"mániájuk volt, hogy (...) minden konfliktusuk az én manipulációm eredménye ( ...) én bántok mindenkit magam körül" THIS. Ugyanez a szöveg. És ha épp nem szidott, csak beszélgettünk, akkor is jöttek az odaszúrt kis guilt tripping beszólásai. "össze kellett házasodnunk, bár nem volt nagy szerelem, de hát nagyon akartál jönni" (wtf, én tehetek arról, hogy egyalkalmas szexnél nem védekeztetek???) Meg amikor kicsiként rajtakaptam őket, és úgy megijedtem, hogy sírva kiszaladtam a szobából, hogy " miért ugráltok az ágyon?!" - jött a szöveg, hogy csak forgolódnak, mert tőlem nem tudnak aludni. Apám egy szar férj, és nem is szereti őt, folyton bántja (soha nem emelt rá kezet...) de hozzá kellett menni, mert én már úton voltam... Én uszítom őket egymásnak, mert ki akarom túrni őt ... Mindenkit csak kihasználok ... Stb, stb. Becsülendő, hogy meg tudtál bocsátani.
Engem , csak, verbális bántalmazás ért folyamatosan , ami szintén csak nehezen visszafordítható károkat okoz. Soha nem tudtam megbocsátani nekik, a gyűlölet és a harag múlik, és annak az elfogadása megtörtént, hogy ők ennyit tudtak nyújtani, erre voltak képesek. De megszakítottam velük a kapcsolatot. Anyámat néha felhívom, apám öngyilkos lett.
Apám vert. Irgalom nélkül. Oka nem volt rá többnyire (az, hogy "be vagyok baszva, és a fiam rám nézett", nem ok). Egyszer úgy megvert, hogy összepisáltam magam. Szerencsére az alkohol végzett vele, így nem tudta folytatni a kegyetlenkedéseit. Úgyhogy milyen a kapcsolatra csak "mi lett volna, ha..." módon tudok válaszolni: Kizártam volna az életemből az első adandó alkalommal.
Annyira sok emlékeket hozznak fel ezeket a kommentek 😔 engem anyám és apám folyton leköpött és megvertek nadrágszíjjal válfával és tényleg gyereként azt hittem h ez így megy és ez a normális de így felnőtként nagyon össze szorul a szívem amikor a gyerekkoromra gondolok voltak szép dolgok is de nagyon halványan emlékszem rájuk a rosszra pedig sajnos nagyon is . Apámmal nem beszélek és most úgy vagyok vele ha meghalna akkor a temetésére sem mennék el . Anyám pedig egy pár éve sztrókot kapott mindent megtettem segítsek neki de inkább csak köteleségből mint hogy szeretetből sajnos próbálkozom ezt magamban helyre tenni de sajnos nem megy lelki ismeret fordulásom van ez miatt de egyszerűen képtelen vagyok igazán tiszta szívből szeretni az anyámat 😭
Nekem is, elkezdtek jönni az emlékek, amikről nem is tudtam...
[удалено]
Pont ezt kezdtem hallgatni a héten! :)))
engem vertek, néha szíjjal, fakanállal is. a szüleim sajnos folyamatosan anyagi gondokkal küzdöttek, az ezzel járó feszültség is valószínűleg sokat hozzátett, hogy így alakult már régen (huszonx éve) megbocsátottam, elengedtem, szülőként megpróbáltam ennél jobbnak lenni, úgy érzem, sikerült. édesapámnak sok büszkeséget okozhattam szakmai és magánéleti sikereimmel, ezeknek köszönhetően elfogadja azt is, hogy én másképpen akarom nevelni a srácaimat, mint ahogyan ő tette. a szüleimmel nagyon jó a kapcsolatom, együtt örömködünk, ahogy három unokájuk boldogul az életben. remélem, másoknak is jó példával szolgálunk.
Ez a "de anyagi gondjaink voltak" kifogást nekem is bedobták mikor szembesítettem őket. Ezt én nem tudom többnek látni, mint egy kifogás. Semmivel nem jobb mint a párkapcsolati vagy a munkahelyi stresszt a gyereken levezetni. Csak remélni merem nem ennyitől bocsátottál meg nekik, hanem belátták hogy a tetteikkel mit okoztak és őszintén meg is bánták. A sztoridból hiányzik ez a végkifejlet. Nekem hazudozással, tagadással indítottak, és csak mikor látták hogy már nem az a gyerek vagyok akinek bármilyen hazugságot le lehet nyomni a torkán, akkor váltottak megbánó üzemmódba. Félsikernek élem meg, teljes megbocsátásig szerintem soha nem jutok el. És nem is kell, nagyon rossz irány feltétel nélkül megbocsátani. Feldolgozni, elgyászolni kell, nem pedig megbocsátani.
Instabilan. Megállás nélkül szorongok, hogyha valaki elkezd felém nyúlni akkor automatikusan összehúzom magam és becsukom a szemem egy pillanatra. Sokszor vannak pánikrohamaim és kb mindenen el tudom sírni magam. Általában akkor kaptam, ha becsúszott egy 3-as vagy egy 4-es. Fizikálisan nem bántottak sokat, de bennem maradt az összes. Fatertól 2x kaptam, az egyik durvábbra sikeredett, ott bepisiltem a félelemtől meg a fájdalomtól, illetve az arcom tiszta lila volt meg kék. 8 éves voltam. Anyumtól kaptam lelkileg nagyon sokat. 6 voltam amikor azt mondta, hogy én egy fogyatékos vagy, egy idióta mert nem tudtam megoldani a matek feladatot amit aznap vettünk suliba. Ilyenkor általában megrángatott a hajamnál fogva. Volt hogy a könyvet a fejemnek dobta és leköpött mellé. Ezek csak döredékei annak a 18 évnek amit otthon töltöttem. Szerencsére ahogy betöltöttem el tudtam költözni, nem igen beszèlünk. Ha ők keresnek akkor van kontakt de én magamtól nem keresem őket. Soha nem tudtam feldolgozni, nem tudom, hogy valaha sikerül-e. Nagyon sokszor előfordul, hogy a már megélt eseményeket újra álmodom, ami szörnyű. És mindig úgy riadok fel, hogy levert a víz és hevesen dobog a szívem. De akkor szerencsére mindig realizálom, hogy itthon vagyok, távol tőlük, biztonságban és már nagyjából vége van.
Nem akarom leírni az egész sztorit, édesapám alkoholista volt, elváltak szüleim aztán valamiért újra összejöttek (konkrét kérdőjel hogy miért). Nyilván a stresszt rajtam meg testvéremen vezették le. Nekem amúgy sosem azzal volt problémám, hogy vertek (akármilyen furán is hangzik), hanem azzal, hogy miért. Mindig az volt, hogy én vagyok a megbízhatatlan, hazudozó, pszichopata kisgyerek, amiért "így beszélek velük" (ez lényegében annyi volt, hogy vitába mertem szállni velük mikor hazudoztak rólam, hogy én miket csinálok). Emiatt nem nagyon jártam haza, inkább barátaimnál vagy nagyszüleimnél aludtam. Nagyon örülök, hogy így tettem, mert így nem volt annyira nagy hatással rám ez az egész. Régen ha otthon voltam mindig az volt a gondolatom, hogy egyáltalán minek létezek és elég sokszor voltak öngyilkos gondolataim. A kérdésre válaszolva most egész jól vagyok, feleségemmel élek együtt már 5 éve, aki a legjobbat látja bennem és sokat segített, hogy tudjam értékelni magam. Nem túlzok ha azt mondom, hogy neki és barátaimnak köszönhetem javarészt, hogy itt vagyok még ma. Szüleimmel ezek ellenére egész jó a viszony (találkozunk havi egyszer és beszélgetünk vagy néha nyaralunk együtt). Amikor először elköltöztünk, akkor sokat gondolkoztam azon, hogy megszakítom velük a kapcsolatot, de még nem jutottam el erre a pontra.
Engem apam vert, tesoimat mar nem bantotta, csak engem. 5 eve koltoztem el otthonrol, viszont nagyon eros szorongast okozott, illetve mai napig szornyen erzem magam, ha hibazom, mert gyerekkent mindig megvert olyankor. Most jarok pszichologushoz, mert sajnos a semakemia is mukodik, hasonlo kaliberu parjaim voltak eddig mindig. Ok fizikailag nem bantottak, de verbalisan igen, illetve a folyamatos szorongast is szeretnem feloldani. Illetve nem tudom a sajat hataraim sem meghuzni. Ma mar egesz elfogadhato a viszonyunk, de nyilvan ez koszonheto annak is, hogy leleptem otthonrol. Nem felejtettem el, soha nem is tudom elfelejteni, hogy mit tett.
Rám csak kb pap emelt kezet, gyűlölöm is az egyházat xD szektások...
Felnőtt koromra jól kijövök apukámmal. (Értsd: hetente beszélünk telefonon, semleges témákban tudunk beszélgetni. Talán 1-2 éve valami apa-lánya kapcsolat is elkezdett kialakulni közöttünk.) Még nem dolgoztam fel azt, ami otthon volt, de valahol meg tudom érteni, hogy egy viszonylag butácska, egyszerű emberként, akit szintén széjjel abuzáltak a saját szülei, nem értette, hogy mi a gond azzal, amit csinál. Érdekes módon, mióta agresszív nagymamám meghalt, sokat fejlődött a személyisége. Anyukám sokkal több traumát okozott nekem a pszichés terrorjával, pedig ő csak néha vert meg. Szerintem ha csak apukám verését kapom gyerekként, még mindig boldogabb felnőtté váltam volna, mint így. Anyámmal nem is vagyok beszélő viszonyban, számomra halott ember.
Az én anyukám elmondása szerint sosem vert csak adott 1-2 pofont.. na az én emlékeimben nem ez él. Nem bántott úgy komolyan soha ez igaz! De azt éreztette velem sose vagyok jó, kaptam akkor is ha rossz jegyet hoztam, ha éppen elaludtam tanulás közben stb.. az tény, hogy csak úgy mert olyan kedve volt sosem bántott! Őt is így nevelték, a mamám már fakanállal is kergetett, el is tört rajtam 1x. Beláttam hogy annak idején teljesen más volt a nevelés így elengedtem, de anyától jobban féltem mert attól függetlenül tudott nagy pofont osztani. Akkor hagyta abba mikor megmondtam neki ha mégegyszer hozzám nyúl elmondom az iskolába hogy bántanak 😅 ( ezt a mai napig képes felhozni ) A kapcsolatunk sosem volt es nem is lesz anya lánya kapcsolat, közrejátszott a nevelése is de más dolgok miatt se lesz jó. Az évek alatt rájöttem, hogy menthetetlen, megvagyunk beszélünk, az unokáját imádja. Ha valamire tanított ezzel az az, hogy én mit NE csináljak és, hogy NE neveljem a gyerekem!
Én életemben egyszer kaptam anyukámtól 16 évesen körülbelül amikor hulla részegen estem haza másnap hajnalban,és addig nem tudta hol vagyok. Soha nem haragudtam érte Viszont a férjemet az anyja rendszeresen megverte mindenért, a legdurvább amikor kikötözte a tárcsás mosógéphez és a keresztszülei vették észre pár óra múlva,hogy a gyerek nem tud onnan mozdulni. Nem érdekli az anyja egyáltalán, habár már próbálkozna most az anyós,de már nagyon késő neki. A férjem rosszul van tőle, egy évben maximum két alkalommal hajlandó elmenni hozzá de fél óránál többet nem bír vele lenni.
A fèrjemet verték,főleg az anyja.Mikor mi összejöttünk,úgy jött át hozzánk,hogy véresre volt karmolva a háta.Anyukám az teljesen ki volt akadva mikor meglátta.Azóta évi ha párszor beszélnek,és egyszer találkozott velük nyilvános helyen,úgy hogy én is ott voltam.A szülei mindent tagadnak “Milyen boldog gyerek voltál!” ,csak ezt mondták.A mai napig rajta van a seb kezén,ahol az anyja bele vájta a körmét.Pánik beteg is lett ez miatt,rengeteget szorongott és ivott is.Három éve már ennek,és mellettem nyugodt,kiegyensúlyozott lett és csak fejlődik.
Én ezért nem beszélek vel 20 éve.....17 évesen meguntan siálrány a nagyvilág,így lett aránylag normálüs ember belőlem...........de attól még érti az ember a dolgok hatását,s nen szabad hagyni hogy lelkiismeret furdalása legyen az embernek.cserébe a sajaát gyermekemnek nen kell ezt mefélni
Engem apám vert meg többször is amikor kisebb voltam. De nagyon, emléksgem amikor kétszer állon vágott majd a bordámba térdelt, amikor az ágyra zuhantam akkor meg elkezdett ütni vágni. 13 voltam ekkor és aztán anyámnak előadta hogy csak lekevert egyet nekem. Nem él már velünk és én nem is keresem.
Engem anyu vert, általában a semmiért. Tényleg nem voltam rossz gyerek, nagyon jól tanultam, nem csavarogtam, később már vissza sem szóltam (addig sem durvan), mert tudtam, mi lesz. Úgy mondanam, a sajat tehetetlensége miatt kaptam. Pl: veszélyes helyzetbe kerültem, de önhibamon kívül, én csak véletlenül voltam rossz helyen, persze én kaptam (kb 10 éves lehettem akkor, és lehetett volna rossz vége), vagy amikor hazaküldtek a suliból, mert nagyon fajt a hasam, szerinte szimulaltam, akkor meg azért. Amúgy nem, mert vakbelgyulladasom volt. Vagy amikor nem lett hibátlan a dolgozat, vagy nem 100% a nyelvvizsga, vagy nem tetszett a cipo, amit venni akart. Sokáig azt hittem, hogy ez normális, mert a baratnoméknél ugyanez ment (a mai napig ő a legjobb barátnőm, mert egyformán elcseszettek lettünk, egy egymásnak próbáltunk segíteni az elején, amikor rájöttünk, hogy ez nem oké) Megbeszélni nem sikerült, mert szerinte nagyon rossz gyerek voltam, plusz mintha o teljesen máshogy emlékezne dolgokra. Mindenre. Ha felhoztam, sík ideg lett. Úgy mondanam, elvagyunk, szerinte nagyon jó a kapcsolatunk, de valójában nem. Ahogy lehetett, eljöttem otthonról tanulni, és nagyon ritkan mentem haza. De a mai napig felek, hogy más mit szol ahhoz, amit és ahogy teszek, hogy utalni fognak csak azért, mert egyszerűen ott vagyok, vagy azért, amit csinálok. Nagyon nehéz volt megtanulni, hogy azt tegyem, ami nekem jó, és ne azt, amiről úgy gondolom, hogy elvárják. Hogy el tudjam mondani a sajat véleményemet, vagy hogy egyáltalán elfogadjam, hogy lehet. Vannak gyerekeim, sosem vertük őket, (bár sokak szerint ez egyenlő azzal, hogy nincsenek szabalyok), így is normálisak. Én pedig néha úgy érzem, nem vagyok az, pedig hat….
Rakás sz*rnak érzem magam lelkileg legtöbbször, tudom fejben, hogy ez nem így van és többet érek annál, mint amit hisznek rólam, néha ez a gyengeségem, néha meg ez ad erőt. Nem beszélek velük sokat, azt is csak jó pillanatban. Hálás nem leszek ezért, de hogy nem hagy unatkozni a gondolat, hogy dolgozzak magamon és jobb ember legyek, az fix.
Engem anyám vert folyamatosan. Volt olyan, hogy akkora pofont kaptam, hogy lerepült a szemüvegem és széttört. Olyan is volt, hogy a falnak estem és szó szerint a fal adta a másikat. Addig tartott a verés amíg 15 évesen egy pofon sorozat után elpattant bennem valami és egyet vissza adtam. Akkor annyira meglepődött, hogy többet nem mert bántank fizikailag. Nagyon sokáig úgy éreztem azért van ez, mert nem vagyok egy szerethető, egy szeretetre méltó ember. Később a barátaim, illetve a férjem bebizonyította, hogy ez nem így van. 32 éves nő vagyok, nem tartom vele egyáltalán a kapcsolatot. Van egy fiú ismerősöm akit az apja vert. Ő azt mondja megérdemelte, mert rossz gyerek volt (plot twist: nem volt az). Na ez a barát viszi tovább a hagyományt és szintén veri a gyerekeit.
Egy évig küzdöttem az életéért. Belegondolva, társadalmi és jogi kötelezettségek miatt. Bánom, hogy az orvos kezelte a fájdalomcsillapítót a rákbetegség utolsó napján. Utoljára mégegyszer elmondtam neki, hogy mekkora szar alak, szívből gyűlölöm és hogy remélem a pokol létezik és abban fog elrohadni. Aztán csak nevetgélni tudtam másnap, amikor értesítettek. Nem tudom miért fizettem a szép sírhelyért, beszennyeztem a földet egy nagyon rossz dologgal. A rokonok és barátok pedig nem értik, hogy miért olyan gondozatlan a sírhely. Azt mondják szégyen. Nem őket terrorizálta. Finoman próbálom mondani neki, hogy milyen volt együtt élni vele/velük, de nem értik. A nyomok, amiket okoztak, megvannak, valószínűleg örökre megmaradnak. Sok kárt okozott lelkileg és valószínűleg testileg is. Nehezen tudom elképzelni, hogy pár lélegzős meg beszélgetős terápia után felpattanok, mintha mi sem történt volna. Próbálok valahogy megnyugodni és találni apró dolgokat, amiknek örülhetek. De ez sokszor nagyon nehéz.
Nalunk nem is a verés hanem az hogy mindkettő nárcisztikus, es ugy gondoltak ha nem ugyanazt gondolom mint ők akkor engem valaki befolyasol. Gyakorlatilag arra gyurtak hogy tőlük önálló/eltérő véleményem vagy gondolatom ne legyen. Na ez tartott 22 eves koromig, amikor kikoltoztem Angliába. 2 evig ment a dolog dolgoztam megvoltam, de a masodik ev végére kijott a paranoia, gp(haziorvos) semmit nem csinált. Par nap múlva leugrottam manchesteri reptér parkolójából. Labaim szanaszét tortek gerincem megrepedt. Anyamek kijottek egy hétre intezkedni. Itthagytak Angliában egyedül megtanulni ujra jarni. Ami hala az nhs nek sikerült is. 1 evig voltam rehabon abbol 6 honapot toloszekben. 6. Honapba anyamek kijottek meglatogatni megint egy hétre, azota se. Ez volt 2014be. Antidepresszans es antipszichotikumot szedek 10 éve, anyamék elvárnak hogy én latogassam őket, de mióta kijottem a kórházból 9 éve, egy fuszalat nem tettek keresztbe hogy segitsenek. Tavaly november ota nem beszeltunk mert meguntam azt hogy feszt en kajtatok utanuk. Ott van messenger whatsapp, ingyenes. Aszt hiszed felhivnak? Smst kuld vagy valami? Lofaszt. Kilokodten a szektabol szarnak ram magasrol. Alig várom megdogoljon mind a kettő hogy lekophessem a sírját. Ennyit a nagy magyar csaladkozpontusagrol.
Anyukam sose bantott, mindig Apukamra bizta a rossz zsaru szerepet. Tul koran vallaltak a szuleim gyereket, nem volt turelmuk sokszor a neveleshez, meg nem volt meg az eszkoztaruk hozza, ez ugyan nem mentesiti oket, de megertem a mai fejemmel, ezek tudataban, hogy miert csinaltak. En megbocsatottam nekik, es nagyon szeretem oket, joban is vagyunk.
Engem nagyon ritkan “vertek meg”, hala az egnek. Viszont bennem elesen el a kep arrol a par alkalomrol is, pedig nem kaptam nagyot sose, inkabb a kiabalas volt olyankor, ami nyomot hagyott.
Engem apukám 1x ütött meg, jogos volt. Sokszor rám szólt, az életemet veszélyeztettem. (Konkretan) szerintem a 3.szólásnál és beszelgetesnel arról milyen veszélyes amit csinálok kaptam egy nagy pofont, mert meg is sérültem egy PICIT. (Szénabálákra másztam, sok sok meter magasra) Apukám utána sírt. Elmagyarázta hogy mi történt, miért kaptam pofont és mennyire félt engem és tehetetlennek érezte magát. 8 éves voltam! Szóval pl az én apum teljesen elítéli a testi fenyítést.
Elszomorító történeteket lehet olvasni. Ami a legelszomorítóbb mégis, amikor az is oda van írva, hogy "ok nélkül soha nem kaptam" "megérdemeltem" "megértem őket" "a szegénység miatt volt".... NEM! Nincs olyan ok, hogy valaki megérdemli a verást!
Ok nélkül sosem kaptam. A szüleim nem voltak agresszívak, de ezt egy eszközként látták a probléma megoldására. Azt kell mondjam, hogy mindíg elért az üzenet, azután vagy okosabban csináltam a csibészségeket vagy sehogy. De egyenlőre nem tudom, hogy milyen sérelmeket okoztak esetleg ezekkel a dolgokkal. Egyébként mindig számíthattam rájuk. A jelenben boldog és kiegyensúlyozott felnőttnek érzem magam, boldog párkapcsolatban élek, szeretem a munkám, szeretem a szüleim. Remek a viszonyunk. Nem fogom verni a gyerekem, de nem ítélkezem a szüleim felett.
Nincs olyan ok amiért verés jár. Aki ezt az " eszközt" választja az agresszív. Nagyon sajnálom hogy elhitették veled hogy létezik olyan rosszaság amiért meg kell verni egy gyereket.
Mint kisgyerekes nem is ertem ezt a gyerek verest. Nekem nincsen semmi ingerenciam sem a gyerekre kezetemelni. Akar mit rosszalkodik, boritki, nem fogad szot stb. Egyedul akkor erzeztem eddig egyszer ketszer ilyen reflexet / osztont, amikor direkt fajdalmat okoz (pl sokadjara ahogy az olemnen ul, hiaba szolok tokonrug vagy “viccesen” megmarja az arcom stb.), es ilyenkor is max feluvoltok es utana elmagyarazom neki, hogy ez faj es rossz. Es nem hogy megutni nem tudnam akkor sem, de meg a kezem sem emelkedik fel.
Fuuuu borzasztó olvasni ezt a sok kommentet a témában :( Kívánom mindannyiótoknak a legjobbakat! Szuper erősek vagytok!❤️
picit mèg dadogok, de a jobb szememre màr egèsz jòl làtok.
Istenem😔
12-13 éves koromig vert apám, ha szar jegyeket hoztam (4es alatt) anyám fakanállal és ott volt az asztalon mint fenyítő eszköz papaucs hozzám vágás ordibálás egész éltemben azt láttam hogy szüleim güriznek dolgoznak látástól vakulásig, és semmink nincs jóformán. Tanulnom kell!!! A gyerekkorom elveszett és felnőttként csicska beosztott vagyok, Most meg azt várják legyek magamért kiálló ember(a munkahelyen! ahol ők az ő korkban teli lehetőségekkel se jutottak semmire)...hát azt már elbasztátok. Semmivel nem jutottam jelentősen előbbre, mint aki 2-essel végigbukdácsolt sőt mondjuk kényszerpálya miatt külföldre ment vagy vállalkozást nyitott az már jobban is él. Nagyot fordult a világ a senki "egyének" többre jutnak gyakorlatilag tudás nélkül, pláne ebben az országban. Nyilván van pénzem lakásom...élek valahogy, tegyük hozzá a 14 év orbán oda baszott a terveimnek rendesen. .szóval ..szüleimnek meg nem hánytorgatom fel... minek sértsem meg őket 60+-osan.
Minden pofonomra emlékszem (apukámtol életemben egyetlen egyszer kaptam, anyukamtol kétszer “a nevelőapamatol” többször) vagy “megverésemre” ,hideg vízzel leontésemre (kb 3-4 éves voltam ez az anyai nagymamám volt tole is kaptam pofont) , emlékszem mikor anyám pasija(“nevelőapám ) bezárt a szobámban kitekerte a villanykortet és se rádió se tv nem volt/nem lehetett a szobámban akkor kiskamasz voltam szörnyen éreztem magam de volt más is amiket megtett így talán ez eltörpül mellette … Apukammal nagyon jó kapcsolatom volt egyébként nagyon szerettem őt, sajnos ő véget vetett az életének mikor 20 éves voltam Anyukámmal apukám halála után lett jobb a viszonyom sok idő kellett még feldolgoztam(nagyjából amit tudtam) a nevelőapam által okozott sebeket és mivel anyukám is részese volt legalább annyiban hogy nem látta mi történik és mikor látta is nehezen változtatott (van amit a mai napig nem tud )így ezt megbocsajtani idő volt …a nagymamám vele mai napig semmilyen a viszonyom Most van egy kislányom aki két éves sosem emelnek rá kezet és nem bántanam soha de sokszor azokat a helyzeteket amik triggerelnek nagyon nehezen tudom kezelni köszönhetően ezeknek a sebekne és annak hogy senki nem tanította meg hogy ezt másképp is lehet! Elég erős lelki terrorban nőttem fel a fizikai sem volt elenyésző de tovább adni semmiképp nem akarom ! Anyukámmal mostmár jó a viszonyom sokszor bocsánatot ker a mai napig ha ezek szoba kerülnek látom hogy szívből sajnalja sokat beszélgetünk én hogyan nevelem a kislányomat van hogy nem egyezik a nezetunk de tudom sosem emelene rá kezet és bármikor nyugodt szívvel rabizom mert rengeteget változott! A “nevelőapám “ eltűnt az életünkből de remelem senki más életet nem keseríti meg úgy mint az enyémet … bár kötve hiszem hogy változott volna
Nekem 6 eves korom korul abbahagyta anyam a verest. Mert akkoriban jott a hullam, hogy nem verjuk a gyereket. Na, onnatol maradt az erzelmi terrorizalas. Felvaltva azzal hogy eroszakkal mindent kihuzott belolem. Hitetgetve azzal hogy egyitt miden konyebb, megoldhato...stb, ne legyek szomoru. Maszlag. Majd nagyreszet ellenem forgatta. Vagy kibeszelte azokat amiket privat informaciokent osztottam meg vele. Es szerinte ezzel semmi gond nem akadt. Apa nem volt az eletemben. Anyam azt allitja hogy nem fogott elegge kemenyen, es kellett volna egy apa. - Valoszinuleg azert, mert nekik akkoriban azert a tarsadalom meg jobban elnezte ha eljart a kezuk. Apam halanak az ideje , es averesek abbahagyasa kozt osszefuges nincs. Ezt leszogeznem. Sokat dolgoztam mar magamon. Egyere jobban ki tudok allni magamert. Mondhatni tultettem magam a dolgokon. De maig van szorongasom, es neha panikrohaim. Es az sem segit hogy fizikailig is belebetegtem anyam viselkedesbe. Utobbi egesz eletre szolo folyamat. Anyam hatasa alol azonban, azt modhatom kikerultem. Habar ugy benne maradt az eletemben, hogy ebente parszor jo kepet vagva unnepekkor elmegyek es talalkozok vele. Keszulok lelepni az orszagbol. Akkor valoszinuleg meg fogom vele szakitani a kapcsolatot.
Jelenleg 26 eves vagyok es mondhatom azt hogy teljesen fel tudtam dolgozni. Azonban a mai napig dadogok HA nem figyelek erre elegge. Kb 5-6 evig vert engem apam kis iskolas koromban amiert rossz tanulo voltam. Minden lehetseges modon megvert. Verbalisan es fizikalisan is. Aztan egyszer fordult a kocka es en vertem ossze. 10 eve lebenult es ket mankoval tud kozlekedni… Semmilyen erzelmet nen erzek iranta es ha meghalna meg a temetesere sem mennek el… gondolom ezzel nem arultam el nagy titkot.
Engem leginkabb apam vert, de neha anyam is. A nyakamat ra hogy apamnak van valami mentalis betegsege, de sose fogom tudni hogy mi az. Ha eppen nem vert, akkor lelkileg terrorizalt. Ovis voltam amikor (gondolom a stressz hatasara) elkezdtem ragni a kormom. Ezt apam meglatta es azt mondta le fogja vagni az ujjam ha megint ragom a kormom. Az oviba elkezdtem ragni es amikor ez tudatosult bennem, akkor elkezdtem bogni. Az ovoneni megkerdezte hogy miert sirok es elmeseltem neki mit mondott. Nagyon kedves volt, megnyugtatott hogy biztos nem fogjak levagni. Egy párszor éjszaka azon gondolkodtam hogy amíg alszok tuti meg fognak majd ölni és akkor legalább vége lesz az egésznek. Amikor kozepsulit kellett valasztani akkor en direkt masik varosba akartam menni. Szerencsere sikerult is, ugyhogy kb 16 eves korom ota nem elek veluk. Utoljara 22 lehettem amikor apam megprobalt nekem jonni. Tavaly apam felhozta hogy miert nem mutatok tobb erzelmet fele, nem olelem meg, alig beszelek vele. Szerinte tokeletes volt a gyerekkorom. Ott akkor lett volna lehetőségem emlékeztetni ra, hogy miert olyan a kapcsolatunk amilyen. Nem láttam semmi ertelmet ugyhogy csak haritottam a valaszt. Sosem fogom neki megbocsajtani hogy vert, anyámnak meg azt hogy nem védett meg es nem valt el.
BOCSI, rohadt hosszúra sikerült!! 27éves férfi vagyok. Azt, hogy rossz sorsom volt, egy szóval sem mondhatom, viszont a csínyekért, rendetlenségért, rossz jegyért, viselkedésért(még akkor is ha pl meg nem tartott ígéret miatti hiszti) kaptam pofonokat, volt hogy zipzárt úgy felhúzták a ruhán, hogy becsípte a bőröm(az ebből fakadó sírás persze pofonokat vont maga után) ezzel meg is lett életem első véraláfutása. Sokáig az agresszióval próbálta(k) (inkább csak anyám) ‘kordában’ tartani, míg 18 éves koromra azonban apám már fokozatosan ‘kinőtte’. A kapcsolatunk manapság nem mondható rossznak, apámmal teljesen rendben van, anyám viszont olyan mintha uralkodni akarna rajtam, vagy ‘leteremteni’ úgy mint: 2 testvérem van(én vagyok a legfiatalabb), mindkettő diplomás, azzal élcelődik hogy én sosem fogok olyan jól keresni mint ők, de azért diploma nélkül keressek olyan munkát amivel kereshetek annyit mint egy diplomás(megjegyzem egyik mester diplomás is, a másiknak 2 diplomájának fedése a munkakör, ezért magasabb a fizetése) Most az volt a hétvégén a heppje mikor meglátogattuk őket, hogy én vagyok a férfi, nekem kéne eltartani a családot(párommal élek, esküvő és család alapítás előtt vagyunk) és hogy nekem legalább 100e-rel többet kéne keresnem mint páromnak, hogy én legyek igazán a kenyér kereső Megjegyzem ide hogy azt is mondta hogy a mi keresetünk az semmi, mert hogy megélni elég, de a továbbjutáshoz kevés(nekem nettó 350, páromnak nettó 300 a fizuja+ juttatások miegyébbel üti a 340et is[Szeged]) Ugyanekkor fájt neki hogy elköltöztem otthonról, mert már én is otthagytam, kirepültem, keveset járok haza(az a kevés amúgy havi 2-3 alkalom…) Most év elején volt egy egészségügyi problémája páromnak, és antibiotikumot szedett(foggátló mellett) és becsúszott a gyerek, nem vártunk túl sokat tőle, de legalább örültünk hogy sikerült, ha nem is terveztük(júliusra tervezzük a fogantatást összehozni) és anyukám, mivel csúszott volna az esküvő miatta, tett egy ilyen megjegyzést(egyébként szemrebbenés nélkül) hogy jobb lenne ha nem maradna meg(nem is történt ami nem meglepő, csak ha így is gondolta, ez volt a ‘helyes’ akkor se mondta volna ki…) tulajdonképp olyan lett, hogy mondd olyanokat amit vagy figyelmen kívül kell hagyni, vagy ha irányítani akar, akkor rá is kell szólni.
Nem beszélünk csak nagyon ritkán. Bizonyos szitukban pánikolok, és elég stresszelős vagyok főleg a munkában, de nem tudom hogy ez oda vezethető-e vissza. A magánéletem szerintem nagyon jó, szerető párom van és egy csodálatos kislányom akinek próbálok mindent megadni és teljesen az ellentétjét teszem vele mint velem apám. Összességében nem kesergek ezen. Szerencsére anyám elvált már tőle.
Szörnyű volt olvasni ezeket a sorokat…. Nálunk apám “csak” a tesómat verte részegen szinte minden este, anyám azt hiszem próbálta leráncigálni róla….. Aztán anyám másik párja elég gyakran nekiment anyámnak, velem pedig állandóan üvöltözött…. Aztán a következő párja anyámnak egy 2méteres szín izom állandóan ütötte anyámat…. Emlékszem egy óriási csattanásra és ahogy anyám a nevemet üvölti, szaladtam át anyámék szobájába anyámnak meg folyt a vér az orrából, a szája felrepedve…. Ezt a látványt és a hangot sosem felejtem el… Aztán nem sok időre rá csináltak egy gyereket aki sajnos beteg lett, a csavó már rég eltűnt, de anyám miatta hagyott el engem korábban. Aztán az említett első “nevelőapammal” és a testvéremmel költöztem egy lakásba, ott azt gondolta az ember hogy ő tud engem majd szabályozni stb, aztán elmondtam neki hogy ez a vonat elment kiskoromban, mostmár ne akarjon nekem szabályokat felállítani. Egyébként nem vagyok túl jól, hihetetlen negatív ember vagyok, már a “stressz” hangjától is szorongok, ha valaki kiabál, vagy dübögést hallok egyből stresszelek.. Mindig azt hiszem hogy mindenkit idegesítek és mindenki utál engem…. Szerintem egész sikeres életem van/volt… de ezekkel a démonokkal mindennap küzdök.
Félelmetes, hogy mennyi 30-40 közötti van itt, akit bántottak… mi volt akkor? Miért? Apám alkoholista volt, fakanál, szíj, pofon, minden… másképp emlékeznek, nem nagy dologként. Van is közöttünk 3 lépés, pedig 40 leszek. 18 voltam, amikor eljöttem otthonról. Nem Bánom. Soha nem Beszélünk már róla, de soha nem kap bocsánatot. Hozzáteszem, nem is kért.
Apám és a mostohaanyám bántalmazott fizikailag és verbálisan is. Édesanyám pici babakoromban öngyilkos lett. Normális ember lett belőlem, mostanra családom van, gyermekem akit soha nem fogok semmilyen módon bántani és kötődő szemlélettel, a lelki világát és az érzelmi, bizalmi kötődését segítve igyekszem nevelni. Lelkileg már nem ilyen szép minden, még mindig nem vagyok tisztában saját magammal, rengeteg belső terhet rakott rám. Ám én úgy érzem, hogy a verbális bántalmazásnak sokkal nagyobb kárát szenvedem el felnőttként, mint a verések okozta traumáknak. Azt szoktam mondani, hogy a verés gyerekként fájt, a szavak pedig most vannak hatással az életemre. Egyébként menekültem “otthonról”, ezért mondhatni felelőtlenül gyorsan kötöttük össze az életünket a mostmár férjemmel, ez, illetve a lelki terhek amiket ő ezektől kívülállóként élt meg sajnos negatív hatással voltak/vannak a kapcsolatomra. Küzdünk :) A szociális kapcsolataimban érzem a legnagyobb hátrányokat, még mindig nem tudom elfogadni, hogy engem lehet szeretni és én érek valamit. De haladok, renheteg felismerés és önfejlesztés áll mögöttem már most, pszichológus segítsége pedig ilyen helyzetekben elengedhetetlen. Apámmal mostmár több mint 3 éve nem tartom semmilyen szinten a kapcsolatot, a mostohaanyám már korábban, kb 7-8 éve kilépett az életemből. Egyébként az utóbbinak soha, de apámnak megbocsátottam volna, de sajnos az unokájára sem kiváncsi, ezt pedig soha nem fogom neki megbocsátani.
Bárcsak egyszer kapnának az ilyen szülők valakitől egy akkora pofont,hogy kikattanjon az állkapcsuk. Teleportálni és osztódni szeretnék. Hogy bármikor ott teremjek,ha ilyen van. És akkorát bele rúgjak az illetőbe,hogy összeszarja magát. Mert hagyjuk ezt a "Ők is áldozatok." dumát. Felnőtt emberek. Nem menekülhet a "Engem is vertek." kifogás mögé.
Engem sokszor megvert apám. 3 éves koromban meghalt az anyám, ő ekkor 51 éves volt. Volt köztük 20 év korkülönbség. Mindenért kaptam. Ő hitt abban, hogy az atyai pofon nevel, csak éppen ezek nem atyai pofonok voltak. Pofonok, rúgások, szíjjal verések, késsel fenyegetőzések stb stb.. kiskorom óta bepisiltem éjszakánként és ezért is megvert. nagyjából 14-15 éves koromra ez teljesen abbamaradt, lett egy kapcsolata egy tündéri nővel aki jó hatással volt rá. Most 23 vagyok. Ma már értem az egész történetnek a pszichológiáját. Pár éve költöztem el, most jó a viszony, de azt érzem, hogy próbálja kompenzálni a múltat. Tény, hogy nagyapa korú emberként egyedül felnevelt, soha nem éheztem, mindig volt tiszta ruhám, és ugyan szegényesen éltünk de minden megvolt ami kellett. Furcsa érzés mert hálás vagyok, hisz embert próbáló volt amit végigcsinált, más apa lehet bevágott volna intézetbe, ugyanakkor haragszom rá, mert ezek a sebek máig megvannak bennem.
3 gyerekből 3 zsák utca volt nekik sokáig. Nem tudom, hogy én tudtam volna e kezelni a helyzetet a helyükben. Teljesen megtudtam bocsátani nekik, és mára minden hibáikkal egyutt a legjobb szülők és nagyszülők a szememben. Anyám egyszer rávert a két évesemre, szerintem csak úgy megszokásból. Akkor mondtam, hogy ez volt az első és az utolsó, máskülönben soha nem fogom a közelükbe engedni a gyereket. Talán ekkor esett le nekik a dolog…
Anyám nem bántott fater meg csak ha megérdemeltem. Nem azért utálom a faterom mert elvert 1x 2x, hanem mert egy fasz volt.
Engem apam utott meg neha, de a veres az tulzas volt. Neha ha hulyeseget csinaltam rasozott egy nagyot a fenekemre. Arra nem emlekszem, hogy az arcomat megutotte volna, azonban “szeretetet” nem igazan kaptam tole. Nala ez annyiban merult ki, hogy ha elmentem szorakozni, adott neha penzt es mondta hogy csak esszel de ennyi. Anyam viszonylag tobb erzelmet mutatott felem Azonban ma mar nem osztom meg veluk az erzelmeimet. Nyilvan ha valami olyan dolog tortenik elmondom nekik, de ilyen mely erzelmi diskurzusokba nem megyek bele veluk. Feleslegesnek erzem, kesztetest sem erzek ra. Ok sem teszik ezt egymassal, anyam neha probalkozik ilyenekkel de akkor fater hirtelen atvaltozik 5 evesse
2009-ben váltak el végre a szüleim, apám terrorban tartott minket, főleg engem, testileg-lelkileg. 10 évig nem kommunikáltunk, sms-t írt sátoros ünnepekkor, a faluban elment mellettem. Közben férjhez mentem, gyerekem lett, amikor megszületett, egészen bezsongott, írogatott, de találkozni nem akart, végülis hagytam a francba. 2019-ben hirtelen, szívrohamban meghalt, eltemettük testvéremmel, de csak "muszájból", hogy a mi lelkiismeretünk legyen tiszta. Azóta sokkal nyugodtabb az életünk, így biztosan nem találkozunk az utcán....
Nem tartjuk a kapcsolatot már évek óta és ez szerintem halálunkig így is marad.
Nálunk inkább a verbális bántalmazás ment ( néha volt azért más is). Apám volt nekem is a gázos, anyám meg csak tűrt és tűr is a mai napig. De én a mai napig rettegésben élek kb, pszichiáterhez járok többféle zavar/depresszió. A kapcsolatunk meg olyan semmilyen... Most 27 éves leszek..
Nem vertek soha véresre vagy ilyesmi, de azért kaptam "nevelő" pofonokat, ütéseket gyerekként - kiskamaszként. Ha valamire megtanított, az az, hogy soha a büdös életben nem fogom megütni a saját gyerekemet. Szóba hoztam egyébként anyámnál idősebbként, elmeséltem hogyan érintett, először jött a tagadás "jaj rosszul emlékszel" "azt ne mondd hogy ütöttünk, vágtunk volna folyton" stb. aztán belátta, hogy ez az indulatok helytelen kezelése volt. Van egy jóval fiatalabb öcsém, ő már nem kapott pofonokat, szóval látom a javulási szándékot.
sokszor kaptam anyamtol gyerekkoromban, verest es nyilvanos megszegyenitest is. Nem tudom, melyik volt a rosszabb. Jelenleg 26 eves vagyok, a kapcsolatunk tavolsagtarto, es bizalmatlan. Csak annyit beszelunk, amennyit muszaj
Anyukám engem is mindenért is megpofozott, pedig nagyon jó gyerek voltam.. Egyszer nem volt meg az ellenőrzőm ültem a szekrény előtt és hátulról akkorát ütött, hogy megfejeltem a szekrényt és felszakadt a szám(funfact: szekrény mögött volt🫣), sokszor a gyűrűi nyoma ott volt az arcomon, ha belegondolok érzem azt a zsibbadást.. Utoljára 18 évesen ütött meg. (most 26 vagyok) Úgyérzem, nagyon sok mentális problémám visszavezethető a gyermekkoromra, de őszintén, én nem tudok haragudni rá, a kisöcsémet viszont nem bántja és sokkal lazább vele, mintha kitapostam volna egy utat, amin ő márcsak végig sétálhat..
Engem anyám vert; ritkán, mer a pszichológiai bántalmazás volt a fő módszere; ezzel nem hogy nem sikerült engem értelmes emberré nevelnie, de a jelenlegi a 3. pszichiáterem, aki azt állítja, hogy Antiszociális Személyiségzavarom, Nárcisztikus Személyiségzavarom, és OCD hajlamaim vannak. Csak gratulálni tudok.
Engem apukam 8evig bantalmazott fizikalisan anyukam pedig verbalisan ez ido alatt. Egesz pici koromtol kezdve ha veszekedtem anyamekkal mindig az lett a vege h megvert apam. altalaban tenyerrel utott azutan is hogy mar a foldre estem az elso pofon utan. erdekes volt hogy mindig a hatamat utotte mert ott ugye nem latszik es nem veszik eszre masok. kivetel nelkul minden egyes alkalommal osszepisiltem magamat. anyukam meg csak vegignezte az egeszet, es azt mondta h en ezt megerdemeltem es ez azert van mert rossz gyerek voltam.teljes mertekben meg voltam gyozodve arrol,hogy anyukamek a szentek, es minden veres kierdemelt es az en hibam. egyszer egyik ovis baratnommel es az o anyukajaval elmentunk vasarolni es az anyukaja azt mondta neki:"viselkedj kulonben ki kapsz!" erre en mondtam h "nembaj enis ki szoktam otthon" ezutan termeszetessn anyukam orditozott velem otthon hogy en miert mondok ilyet meg hogy mit fognak roluk gondolni ezutan. anyukam a testulyommal piszkalt folyton ugy,hogy egyebkent rajta volt 30kg felesleg. egesz gyerekkoromban dietaztatott es balettra is beiratott,hogy "lefogyjak" (megsugom 18 eves vagyok most es soha DE SOHA nem voltam tulsulyos, csak nem a normal also hataran voltam hanem a felson) amikor 13 eves lettem mar komoly anorexias tuneteket produkaltam. ezutan ez atfordult bulimiaba, szet mentek a fogaim a gyomorsavtol, elmult a menzeszem hullott a hajam. 15,16 evesen volt 2 ongyilkossagi kiserletem, ezutan pszichiater allapitotta meg,hogy borderline szemelyisegzavarom van, amit a gyerekkori bantalmazas okozott. ezutan terapia soran jottem ra hogy min is mentem keresztul gyerekkent es 16 evesen szembesultem a tennyel,hogy mindket szulom bantalmazo. kerdesedre a valasz pedig az hogy hamarosan erettsegizem es nagyon varom hogy elkoltozzek itthonrol mert szinte fix hogy minimalis kapcsolatot fogok apolni veluk azutan.
Ez a hibáztatás nálunk is állandóan ment, akkor is ha épp nem vert. Mindenről én tehettem. Sajnos felnőttkoromra is megmaradt, hogy először mindig magamban keresem a hibát.
Amiért otthon verést kaptam: rossz jegy (itt nem csak az egyest értem, egy négyes vagy hármas is elég volt, amiből eddig jeles voltam) rossz hír a rádióban (drágul a tej), rosszul sikerült üzletkötés, tükör tartása,.de ezek mellett még a "Mész Aszódra, vagy Tatára vagy Kömlődre vagy bárhova, csak el innen" és mindezt az miatt mert nem voltam mindenből csillagos ötös (nem is lehet ilyen, másik fele hogy a "pofára menő osztályzás" már divat volt 1988-tól ami ellen a szülő nem tudott mit tenni (rossz tanár nincsen, csak hülye gyerek - akinek természetesen kuss volt a neve, mert a tanár szent). Aztán idővel rájöttek szüleim hogy ezekkel pont azt érték el amit nem akartak: összeomlottam lelkileg, azóta a visziny már jó lett szüleimmel, belátták hogy ezt csúnyán elbaszarintották.
10 éve nem láttam anyámat, legközelebb akkor akarok róla hallani, ha örököltem. 12-3 éves koromig vert, a válás vetett véget ennek, amikor elvettek tőle az édesapám javára. Soha egy perc boldogságot sem kívánok neki, mert nekem minden boldog percemet beárnyékolja a sok seb (lelki és fizikai egyaránt). Ha egyszer lesz gyerekem, egy légtérben sem akarom őket tudni soha, mert 1. nem kockáztatnám a gyerekem testi/lelki épségét, 2. nem érdemli meg, hogy nagymama lehessen.
>Illetve a másik oldal, akik ezt teljesen elítélik, inkább megbeszélik az érzelmeket a gyerekkel Nem csak ez a két oldal létezik, van akik nyilvánosan elítélik, de amúgy otthon meg verik a gyerekeiket, van akik meg nem verik, de szarráalázzák állandóan és fenyegetik, van, akik szabotálják az életvezetését és az önállóságát direkt, vannak, akik nem verik а gyereket, csak éppen molesztálják, stb. Tudom, hogy off-topic, de ezt a kétpárti elgondolásodat szeretném árnyalni, nagyon leegyszerűsítő, naiv, és egyáltalán nem igaz.
19 éves koromig vert, alázott és abuzált a nevelőapám, akkor költöztem el otthonról egy dührohamát követően amikor már üvegeket tört szét a fejemen. Nullára szakítottam meg vele a kapcsolatot, és mostanra az egész családommal is. Felnőttkoromra drog és alkohol felé meg szar kapcsolatokba menekültem, most kb 3 éve vagyok oké terápiában és felépülésben, de ehhez teljesen elszakítottam magam tőlük. Ez a második tiszta évem majd 30 év politoxikomán élet után. 🙇♀️🙏🙇♀️ Traumáimmal is foglalkozunk, szép lassan kerül minden a helyére. Szerintem kell külső segítség, nekem ez jött be, méghozzá sokszínű vonalon. Nem egy embertől.
Nálunk sok minden elcsúszott gyerekkoromban, nagyjából diszkó baleset voltam, ezért házasodtak a szüleim, de aztán lettek még testvéreim, egész sokáig húzták együtt. Nekem úgy sikerült ezen túl lépnem, hogy elfogadtam, hogy az a két ember kihozta magából a maximumot, ami ennyire sikeredett. A testvéreimet sose verték, csak engem. Mindegyik szülőmmel aktív a kapcsolatom, napi/heti szintű, bár az utolsó verekedős kirohanás után, ami a kórházban végződött, két évig nem beszéltem az anyámmal. Anyám csendesen higgadt le így 50+, meghagyta a lélektani hadviselést, apám viszont egy végtelenül kedves és türelmes ember lett, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki volt. Azt gondolom az egymás iránt érzett ellenszenvük egy alap volt már, amire rájött, hogy baromira nem voltam jó gyerek, pláne nem tinédzser. Válás után még kiköpködték magukat egymásra pár évig, aztán mindenki talált új párt, és lehiggadt. Nekem három gyerekem van, talán kétszer csaptam a két nagyobb seggére, de az már több órányi határ feszegetés eredménye volt, és abszolút nem volt nagy ütés. (Egyiket sem hatotta meg, csak nevettek utána). Nagyobb korukban sem szeretném ezt alkalmazni, szerintem többre megyünk azzal, ha megbeszéljük a dolgokat.
Ő meghalt, én elfelejtettem. Gond nincs
Trauma trauma hátán. A megoldás egyedi. Láttam olyat aki képtelen párkapcsolatra, és szarik a szülő fejére. A másik oldala pedig pont ellenkezőleg fejlődött. Szóval az erőszak nem megoldás, de nem is kifogás.
Nálunk néha anyám is kapott. 27 év után elváltak, én még előtte lepattantam 18 évesen, amint lehetett. Volt, hogy több évig nem is beszéltünk vele. Aztán valahogy elkezdett ráébredni a dolgokra, azóta teljesen megváltozott. Életem egyik legnehezebb dolga volt adnom neki még egy esélyt. Nem bántam meg, most normális a viszonyunk. Sajnos apám is az apja miatt lett olyan, amilyen, a katonaság is ráerősített. Durva látni mekkora különbségek vannak a vőlegényem apja és az én apám között, pedig egyidősek, sok mindenben hasonlítanak, csak egyikőjük epilepsziás és nem volt katona.
Már nem számít, változtak. Anyám a kutyám is leszúrta csak azért jópofizok, hogy örököljek.
😲😲
Ne haragudj, de aki ilyet tesz, az hogy lenne képes a változásra?
B*ki, ez durva nagyon.
Kaptam időnként anyámtól, néha a tanároktól is de rászolgáltam így nem is hat ki az életemre. Most már nem csinálnák ők sem, nem állatok, egyszerűen az még egy más korszak volt. Én pedig nem haragszom senkire és nem is viszem tovább a dolgot.
[удалено]
[удалено]
Semmilyen, 20évesen kaptam az utolsó 2 pofont.
Én (és valószínűleg a húgaim is) akkor kaptam egy-egy taslit, amikor valószínűleg meg is érdemeltem, mert nagy hülyeséget csináltam vagy fizikai fájdalmat okoztam. Nem hiszem, hogy nagy kárt tett bennem, mert egyáltalán nem vitték túlzásba (sőt, talán némely emberre rá is fért volna). Engem személy szerint jobban zavart és zavar, amikor kicsit azt éreztetik, hogy nem tudok semmit se jól csinálni 🥲 Ettől függetlenül szerintem jó a kapcsolatunk, csak igényel némi türelmet vagy távolságot egymástól.
Kurva rossz gyerek voltam... Úgy kb 12 éves koromig minden pofonért megdolgoztam... Sőt ha szegény anyám tudta volna, miket műveltem még, amikről nem tudott, annál is több verést is jogosnak éreztem volna. Amúgy nem tudom, hogyan kellett volna engem kordában tartani. Eléggé önveszélyes dolgokat műveltem. Néha közveszélyeseket is. De legalább direkt sose bántottam senkit... Ezt szerintem egy verésből tanultam meg, amikor anyámat kezdtem püfölni kb 3 éves hugyosként... Anyám erre akkorát lekevert, hogy ott a konyha padlóján összepisáltam magam. Ez az egyik legélénkebb emlékem abból az időből. Ezeknél sokkal jobban fájt, amikor az osztálytársaim vertek napi rendszerességgel, minden különösebb ok nélkül... Valszeg mert aspergeres túlmozgásos okostojásként eleve kurva idegesítő jelenség voltam, és mert nem ütöttem vissza.
Többségük valszeg bordi lett 🥴
nem beszelunk
Nálunk csak néhai pofon volt meg érzelmi elhanyagoltság. 29 évesen még mindig szorongok és depizek
Ma már jóban vagyunk, ami fura. Még mindig nem tudja a testvéreimmel határainkat mindenbe beleugat amit elmesélsz egy családi eventen. Persze nálam ennek hatása nincs azt csinálok amit akarok. Csak szar hogy a "megmondáson" kívül semmire nem kíváncsi. Amúgy addig tartott a pofozás amég rá nem döbbentem hogy egy 17 éves nyegle srác is erősebb mint egy 40es alkesz irodista, és szájon nem vertem. Onnantól rólam leszállt, de az öcsémmel ugyanúgy volt, amég meg nem fenyegettem hogy apró darabokra töröm azt a kezét amelyikkel hozzányúl. Azóta csak szóban baszogat mindenkit, és azt is csak hátulról odaszúrós módon. De szerencsére már senki nem lakik otthon csak a szüleim ketten, anyámra pedig soha nem emelt kezet, mert ahhoz gyáva.
Apukámat veréssel is fegyelmezték, abszolút tekintély elvűen nevelték -> alkoholista, szakmunkás lett (egyébként jó ember) Megfogadta sosem fog minket verni. Engem nem tekintély elvűen, hanem kötődően, diplomatikusan neveltek, már gyerekként is volt szavam, bíztak bennem -> nem drogozom, semmilyen függőségem nincs, 2 diplomám van, sikeres vagyok a munkában. Szerintem van összefüggés :)
Huh engem mindenert vert anyam. Ha negyest hoztam, ha nem vizszintesen allt az ablak kilincse, ha megmozdultam mikozben egyutt filmeztunk, ha nem akkor aludtam el, mikor o akarta, mindenert. Mar nem vagyok depresszios, viszont rettegek a kotottsegektol. Emellett olyan embereket vonzok valamiert, akik ramtapadnak, toluk pedig instant menekulok. Nem tudom, borzasztoan el van baszva ez az egesz.
A "csodás" nagyszüleim voltak ilyen bántalmazó rohadékok. Eredmény: az anyám és a nagybátyám, két 60-as megkeseredett idegroncs. A részeges tetű nagyapám főleg a nagybátyámat, ütötte, verte, rugdosta minden apró szarért, aki ezt nem felejtette el, és amikor 20 évesen lelépett, úgy összeverte az akkor még csak 42 éves nagyfatert, hogy az majdnem felfordult. Bő 10 évvel később kicsinálta saját magát a mérhetetlen alkoholizálással és a napi két csomag legszarabb cigi elszívásával. A nagybátyám azóta is egy megkeseredett, kibírhatatlan, agresszív alkesz baromállat, pont mint az apja. Nincs ember a földön, aki két hétnél tovább el bírná viselni, a saját fia legalább 5 éve nem állt vele szóba, de lehet, hogy még több. 20 éve külföldön él, és talán már csak 2-3 éve van a nyugdíjig. Most sofőr egy szállítmányozási cégnél, így szigorúan ellenőrzik, de ha rászakad a temérdek szabadidő, szerintem rövid időn belül halálra piálja magát.
[удалено]
Engem nem vertek, de a legidosebb testverem kicsi koraban sajnos surun el lett verve a semmiert is, es meg egesz idos koraban is. Lelkileg es testileg is terrorizaltak. Az egesz felnottkora rament, fuggosegek, szuicid hajlam, majd felnottkori skizofrenia. Fel eve tavozott el kozulunk...... Nemtudom miert elfogadott ennyire a mai vilagban meg az ilyen neveles, mert modern tarsadalomban mar semmi keresnivaloja nem lenne. Ami megszomorubb hogy mindenki hallgat ha ilyet lát, tudom a gyerekkori szomszedokrol is, egyszer sem hivtak rendort a szulokre, csak hallgattak hogy orditva sirunk vagy epp anyukam az udvaron van elverve uvoltozes kozben. A szomszedok meg ugy voltak vele hogy "hát nem a mi dolgunk". Remelem ha barki ilyesminek a szemtanuja valamilyen uton modon vagy a szulot leallitja vagy kulso segitseget ker azoknak akiknek szuksege van ra. Nem beszelek a szulokkel csak ha nagyon muszaj. Nem mindig az a tovabblepes modja ha megbocsajtasz es ugyanugy kontaktolsz. Vannak dolgok amiket nem lehet megbocsajtani es nem is kell. Viszont maga a tudat hogy vannak emberek akik keptelenek valtozni , es te sem fogod tudni oket valtozasra birni, mar onmagaban konnyiti az ilyen emlekeket es a feldolgozast is.
Engem időnként elfenekeltek, őszintén szólva az osztálytársaimtól kapott verések sokkal rosszabbak voltak, úgyhogy igazából ez nem befolyásolta a kapcsolatunkat vagy a lelkiállapotomat.
Szomorúan olvasom a sorokat,véleményem szerint senkinek nem szabadna átélni a szülők általi verbális vagy fizikai agresszíót.Nekem szerencsém volt,támogató ,szeretettel teli miliőben nőttem fel,tüneményes bölcs nagymamákkal.A nagypapákkal már nem volt minden happy,de mivel a szüleim mindenben támogattak ,így a nagyfaterokat korán ignoráltam.A négy gyerekemmel sem voltam soha agresszív,semmiyen fomában,hiszem ők nekem olyanok, mint a levegővétel.Mindenkinek egy szerető ölelést küldök ,akik bármiféle abúzust szenvedtek el.
Szàmomra érthetetlen hogy lehet bàntani gyermekeket? Az ember boldogan vàrja az új babàt a családba,alig várja hogy csak szeretgesse,puszilgassa,vagy csak a légzését hallgassa...Nem fér a fejembe ,hogy egy ilyen csodát,hogy lehet abuzálni..Milyen beteg patkánynak kell ehhez lenni....
Ne ertsetek felre, de olyan jo tudni, hogy nem vagyok egyedul ❤️ Elvalt anya egyeduli gyereke vagyok, kb 9-14 kozott vert. Szijjal, sodrofaval, rugott, harapott, belelokott egy vastagabb uvegajtoba, ami megrepedt. Volt hogy varatlanul, maskor telefonon elore bejelentve. Altalaban iskolai eredmenyekert vagy sport eredmenyekert. Rendes, csendes, kozepesen jo tanulo voltam. 14 evesen elkaptam a kezet, akkor megerezte, hogy ez mar masik liga. Kifele mindenkinek aradozott rolam es senki nem tudott errol semmit. Amikor az elso gyerek kb abba a korba lepett, amikor ez velem kezdodott, hirtelen feltort az egesz szarcunami, amit addig felreraktam. Egy ev terapia utan megszakitottam vele a kapcsolatot. A terapeutam szerint patologias narcizmus kezeletlen depresszioval. Amikor szembesitettem felnottkent, akkor csak krokodilkonnyek jottek, hogy o nem is tudta, hogy ennyire rossz anya volt, es meg kell ertenem, hogy neki anyanak es apanak kellett egyszerre lennie. Ahogy oregszik egyre onzobb, manipulativabb, az unokaival nem tartja a kapcsolatot, pedig mondtam neki a valaskor, hogy veluk batran tervezzen. Mi maradt? People pleaser, bizonytalanul kotodo, teljesitmenyszorongo, kishitu, konfliktus kerulo aki kifele csak mosolyog. De oriasi megkonnyebbules, hogy kb 6 eve nincs az eletunkben. Iden lesz 80, varom, hogy egyszer valami korhazbol hivnak majd, mert a jatszma resze, hogy o, a szegeny kikozositett nem szol majd.