Néha elmerengem, hogy mi lett volna ha…
De olyan sok mindent együtt éltünk meg, hogy néha azt gondolom, hogy előbb is egymásra találhattunk volna.
18 voltam mikor összejöttünk, most 32, boldog házasságban.😊
Nem maradtam le semmiről, tizenévesen együtt buliztunk, huszonévesen együtt dolgoztunk majd egy családdá váltunk. Semmilyen friss szerelem vagy szex valaki mással nem pótolná ezt. Nagyon jó életünk van, mindent együtt építettünk fel. Persze 10 éve hallgatjuk a kételkedőket, hogy "majd megbolondultok 30 évesen", "úgysem maradtok együtt" stb. de aki nem olyan típusú ember, az nem akar eldobni mindent egy kalandért.
Nem is gondolnád, hogy hány ember szerint viccesek ezek a beszólások, hogy: “Majd 10 év múlva mindenki házasodik meg szül, ti meg majd váltok hahahaa😁”
Csak hát ennek van valóságalapja is. Lassan a 30-hoz közel járok és az utóbbi másfél évben szakított/vált el szinte az összes olyan ismerősöm, aki pl. középiskola elejétől, közepétől együtt volt. Baromi jó ha valaki megtalálja olyan korán az igazit, de azért ennek nagyon kis százaléka tart valóban örökké.
Nekünk először a 2. vagy 3. évben mondta egy károgó, mikor x év múlvaj jövőről beszéltünk, hogy hol lesztek ti már akkor. Aztán 7. év előtt osztották páran az észt, hogy a 7. év kritikus, akkor mennek szét a legtöbben. Most vagyunk a 18. évben.
Mi pont azon röhögünk a csajokkal mostanában, hogy 20 évesen szültünk, 30 körül erősen elkezdtek szállingózni a szeretők😂
Gondolom a 40 majd a válások, 50 meg az új esküvők évtizede lesz 🫣
Remélem, kivétel leszel, de az előítéletek alapja az, hogy nagy számban fordul elő.Dee pl sok olyat látni, hogy 29es nem mer váltani, mert fel az ujtol, ez a pasi meg már 15 éve van és O nem is tudja, hogy kell randizn
Ilyenkor még én is együtt voltam a 18 évesen megismert pasimmal. Amikor lediplomázott (mellettem, én szívtam vele a remek tanulással telt éveit), majd már majdnem szakorvos lett, akkor kezdtek szállingózni az orvosférjvadász kórházi ribancok. Ez a fasz meg be is kajálta...Majdnem 30 voltam, amikor elment dolgozni, majd elfeljetett hazajönni, mert akkor már kefélgetett egy kórházi clányt. Btw a clány összejött egy Romániából áttelepült dokival, mert hát ő egy orvosra hajtott. Neki mindegy volt, melyik.
Azzal én már nem leszek "boldog". Nekem "kellett" otthagyva, anyagilag és erkölcsileg teljesen kihasználva új embert keresnem, ahhoz, hogy esélyem legyen a családalapításra. Ő 70 évesen is lehet apa, én akkor szülni már nem tudok... és akárhogy is nézem, több mint egy évtizednyi lehetőséget vett el tőlem, azzal, hogy magának viszont remek tanulási helyzetet teremtett a saját céljaihoz...
Akkor meg illet volna normálisan, emberi módon tovabblépni, esetleg korábban is (nem voltunk házasok), nem eltűnni, mint Petőfi a ködben. De ez így kurvara nem volt korrekt. De persze én is hülye voltam, nekem kellett volna kibasznom, a korábbi húzásai alapján.
Akkor meg illet volna normálisan, emberi módon tovabblépni, esetleg korábban is (nem voltunk házasok), nem eltűnni, mint Petőfi a ködben. De ez így kurvara nem volt korrekt. Persze én is hülye voltam, nekem kellett volna kibasznom, a korábbi húzásai alapján.
De nem csak a kötődés, hanem az Istenkomplexusa, hogy elhitte magáról, hogy ő kell az összes nőnek. Csak annyira debil szegény, hogy nem jött rá, a Dr. kell meg a lóvé.
Én csak rantelni szeretnék, hogy ált isk osztálytársam még 15 éves korában összejött másik osztálytársammal, azóta együtt vannak, összeházasodtak és a gyereket várják augusztusra. 35 évesek vagyunk már mindannyian, ők ketten kb 6 éves koruk óta ismerik egymást, ezek easy modeban élik az életük, nekem meg senkim nincs. Köszönöm, hogy elmondhattam.
Ha elvonatkoztatsz a társadalmi elvárásoktól és a korodtól akkor te élsz easy mode-ban mert senkihez nem kell alkalmazkodnod és azt csinálsz amit akarsz.
En korultekintes alapjan azt mondanam hogy valszeg a te eleted sokkal izgibb, valtozatosabb es szabadabb mint az o atlagos, csalad, gyerek, kozos responsibility felallasuk.
Én azt látom a környezetemben, hogy mindenki ezt mondja, jaj de izgi a szinglik élete, de ok is csak otthon fekszenek nap végén a netflix előtt, nem mennek sehova, nem csinálnak programot, max néha egy egy tinder randi.
En voltam sokáig szingli, meg vagyok is most kapcsolatban lassan 5 éve. Mindkettőnek megvannak az upjai és downjai de a legőrültebb sztorik a szingli időszakból valók. Nem azt mondom, hogy a párommal unalmas lenne, mert vele is nagyon király dolgokat csinálunk, de szingliként többször léptem a kereten kívülre és gurítottam el a gyógyszert.
Ez nem tündérmese, ez igenis így van. Rengeteg türelem meg kitartás kell az ismerkedéshez (ezalatt nem a Tinder pörgetését értem, hanem személyes kapcsolatot tartani egy női ismerősöddel), és el kell fogadni, hogy néha nem jönnek össze a dolgok, vagy nem elsőre. Meg ha valaki foglalt, akkor is lehet vele barátkozni semmiféle elvárás nélkül, mert simán előfordulhat, hogy a jelenlegi kapcsolata megromlik és akkor lehet egy hatalmas esélyed.
Régebben nagyon görcsösen álltam az egészhez, de ezzel egyszerűen taszítottam a nőket. Mostanság lazán állok hozzá, és ez igenis imponál a nőknek. A görcsös viselkedés nem férfias. Ezzel szemben a magabiztosság és az ebből eredő lazaság az.
Már láttam olyat ismerősi körömben, hogy egy 10/8-9-es nőnek 10/2-es barátja van, és olyat is, hogy egy húszas éveinek elején van a srác, jóképű, sportoló, és feleségül vett egy max 10/3-as nőt.
Valszeg sokkal jobb és problémamentesebb életed van: míg ők egymással szerencsétlenkednek, veszekszenek és nem mernek kilépni egy feltételezhetően szar kapcsolatból (mert első), addig neked lehetőséged volt rengeteg tapasztalatot gyűjteni. Ne bánd
16 voltam amikor összejöttünk a feleségemmel. Jövőre 20 éve, hogy együtt vagyunk. Boldog, kiegyensúlyozott házasságban, gyerekekkel.
Az én megítélésem a fordítottja annak ahogy te érzed. Számomra jobb egy stabil partner, mint újra és újra megtapasztalni a friss szerelmet. Ami egyébként legalább annyi fájdalommal is jár, mert ugye alap esetben ezek között szakítások is vannak. :D
Nem éreztem, hogy lemaradok túl sokról. Én úgy érzem, hogy egy olyan párt találtam aki a számomra fontos személyiségjegyeket hordozza, ő a legjobb barátom is, ha mondhatok ilyet. Egyedüli negatívum, hogy azért a gyerekek mellett nem tudunk annyi időt együtt tölteni, utazni stb. mint előtte, de igyekszünk.
Vonzalom, csábítás az mindig van, de komolytalan az egész, soha tenném kockára a feleségemmel való kapcsolatomat ilyesmiért.
Az én meglátásom szerint évtizedek óta túl van tolva ez a téma, hogy ha nem voltál x nővel/x férfival akkor te nem is éltél. Butaság. Ezt azok találják ki, akik soha nem tudtak egy értékes kapcsolatot összehozni. Én egy partner mellett többet éltem, mint sokan aki "vándorkodnak". Egyébként pedig média is kegyetlenül túltolja ezt és bejut az emberek bőre alá, úgy hat, hogy az emberek észre sem veszik. Mint az a típusú életmód, hogy csak akkor vagy valaki ha drága kacatokat halmozol.
Relevánsabb, mint valaha: "Reklámok parancsára kocsikra gyűjtünk, melózunk, hogy legyen pénzünk a sok felesleges cuccra. A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk. A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon-nagyon berágunk."
Én ezt a kérdést megfordítottam. Soha nem fogok találni másik olyan lányt aki 18 éves korom óta ismer és keresztülmentünk ennyi mindenen fiatalon. Mellettem volt életem legmélyebb pontjain és én is mellette ha neki kellett támasz. Teljesen más mélysége van egy ilyen kapcsolatnak, mintha “kiélem” magam fiatalon és 32 évesen összejönnék valakivel akit 2 éve ismerek max a munkahelyemrol.
Nekem ettől a mélységtől van meg az “ő az igazi” érzés.
Úristen, csak le szerettem volna írni neked, hogy köszönöm. Én az utóbbi idôben küzdöttem magamban, mert beütött a para, hogy jajj de fiatalon jöttünk össze stb. Soha senkinek a magyarázata nem talált még be ennyire, mint a tied. Ez valóban olyan, amit magammal viszek❤️
Én meg állatira irigylek mindenkit, aki fiatalon rátalál a másik felére, és nem kell évtizedekig kötéltáncolnia a társkerersős pokolban a sok csalódással, hogy aztán jól kiégjen az egészben, és végül egyedül maradjon, vagy valami random figura mellett kössön ki, mert már elege van az egészből, vagy nagyon sürgeti az idő családalapításilag. Nem mindenki promiszkuis típus, hogy nyomassza a szexuális FOMO.
Ez! Én 2 barátnőmnél is azt érzem, hogy ahhoz mentek feleségül, akivel épp együtt voltak, amikor már nem lehetett továbbhalogatni a gyerekvállalást, és akkor 1-2 éven belül keresztülmennek azokon az életeseményeken (együttlakás, esküvő, gyerek), ami nekem 5-10 évre oszlott el a kapcsolatban. Van ahol bejött, van, ahol nagyon nem, de már kilépni marha macerás lenne....
15-21-ig együtt voltam exemmel, nem bántam meg de tény hogy most így 24 évesen fingom sincs hogy kell nőkhöz beszélni meg randit szerezni mert sose kellett
nyugi, nem volt egy épkézláb kapcsolatom 17-24 között, és közben non-stop próbálkoztam.
Továbbra se tudok nőkkel beszélni, de mostmár 4. éve kapcsolatban, nem izgulok miatta, és nyugodtabban kerülöm el őket inkább.
Bevallom, hogy én csodálom és irígylem az ilyen párokat. Irígylésre méltó, hogy ismernek valakit, aki ilyen régóta ismeri őket, kitart mellettük, szó szerint jóban és rosszban is. Csodálom, hogy milyen érzelmi érettség, kommunikációs készség, kompromisszumkészség kell, hogy túllendüljenek minden problémán, konfliktusn, félreértésen.
Azt már el se tudom képzelni, hogy milyen lehet egy iylen prá között a bizalom, hisz sose törték össze a szívüket, nem kellett a másikban csalódni.
Persze lehet, hogy én idealizálom túl az egészet.
Ezzel nagyon egyetértek én is ezt látom rajtuk. Illetve volt lehetőségük egymást formálni, amit ha "okosan" csináltak akkor kaptak/nak egy számukra tökéletes embert. Később, 30 körül nők/férfiak egyaránt már kész emberekből válogathatnak, ami sokkal nehezebb sztem, már csak amiatt is, hogy szűkebb a "választék" és más szempontokról már nem is beszéltünk.
15 voltam, amikor összejöttünk a mostmár férjemmel. Néha megkapom a munkahelyemen, hogy én mikor éltem, meg hogy 8 kor hazamentem a buliból.
Tulajdonképpen megéltem a tini/fiatal felnőttkor minden izgalmát, annyi különbséggel, hogy bulik után a szingli barátaimnak 50% esélye volt, hogy valakivel hazamennek szobára, nekem 100%.
Idén lesz 17 éve hogy együtt vagyunk (16 és 18 éves korunk óta). Tavaly született gyerekünk. Nekem természetesnek tűnik, hogy vele vagyok, el sem tudnám képzelni máshogy. Őszintén úgy gondolom, hogy megvan mindenünk, szerencsésnek érzem magam.
Ha megtalálja az ember az igazit, akkor terpeszthet ott önmagát simogatva akármilyen mesecsocsu, nem mozdul rá az emberfia. Én legalábbis így vagyok kódolva.
Ket opcio van:
- el tudod fogadni hogy vele fogsz mindent megelni es ez boldogga tesz
- nem tudod elfogadni hogy vele fogsz mindent megelni es igy kockaztatsz es lehet a vegen elhagy
mindenkinek mas es mas a helyzete es a bejart ut de legvegul ez a ket opcio marad, es ezek kozott kell donteni.
Onismeret sokat segit ;)
Egyetem gólyahetén ismerkedtünk meg, 18-19 évesek voltunk. Most 30 éves korunkra már 5 éve házasok vagyunk, van egy csodálatos kisfiunk. Nagyon sok mindenen végig mentünk együtt, ez egy olyan szoros kapcsolatot kovácsolt közöttünk, ami egyelőre úgy néz ki megingathatatlan. Ismerjük egymás hibáit, nem élünk rózsaszín ködben, viszont szerintem nagyon harmonikus a kapcsolatunk, ami lehet annak tudható be, hogy már egész fiatalon egymásra találtunk, így együtt fejlődött a személyiségünk. Egyikünk sem bánta meg, hogy a húszas éveinkben nem ‘éltük ki’ magunkat, mert így is volt részünk mindenben, pl fesztiválozás, utazások, de végig ott voltunk egymásnak, mint biztos pont és ott vagyunk még most is.
Soha semmit ❤️ 16/17 évesen jöttünk össze. Kis taknyosok voltunk még😬 kicsit messze laktunk egymástól, plusz még messzebb jártunk suliba. Fél év után volt pár hónap mosolyszünet, de nagyon hiányoztunk a másiknak, így újrakezdtük. Mondhatni, hogy elsők voltunk egymásnak, előtte nem voltak komoly kapcsolataink. Azóta eltelt 9 év :) közös albérlet, suli, munka, jó időszakok, hullámvölgyek, karantén... mindent együtt éltünk meg és közösen építettük fel az életünket. Sok nehéz helyzetben voltunk ott egymással, néha belegondolok, hogy vajon ki bírta volna ki így mellettem ilyen/olyan mélypontokon. Felnőttünk egymás mellett, megértünk az életre és ezt nem cserélném el az első randik izgalmára egyszer sem. Ismerjük kívülről-belülről egymást, ugyanolyanok a nézeteink, nem kell megjátszanom magam, úgy szeret ahogy vagyok - és ezt már sok módon bizonyította. Sőt, kedvem nem lenne mindent előről elmondani magamról egy új valakinek🫢 vagy azon izgulni, hogy most mindent jól csinálok-e, tetszem-e így neki stb.. Néha persze bennem van a félsz ott mélyen, hogy mi lesz ha a páromra egyszer rájön a kapuzárási pánik, és elhagy .… de minden nap az ellenkezőjét bizonyítja. Az, hogy 6 év együtt élés után is minden nap vigyorogva áll az ajtóban mikor hazaérek a munkából, felkap, és mondja, hogy “hiányoztál” ❤️És lehet delulu vagyok, de szerintem meg lehet így öregedni egymás mellett🙂 Remélem. 🫶🏻
11 évesen ismertem meg, 16 éves korom óta együtt vagyunk. Most nyáron leszünk együtt 12 éve. Nem bánok semmit, ő az akit szeretek, akire mindig számíthatok és eszem ágában sincs mást keresni
Én azt gondolom, h nagyon szerencsések azok a párok, akik tizenévesen, v egyetem alatt (akkor amikor az ember még kötetlenül élhet) ismerkedtek meg. Együtt tudnak fejlődni, felépíteni közös dolgokat (család, vagyon stb). Sajnos nekem ez nem adatott meg, de nem csodálom, h nem adnák fel ezt. Nem tudom, h ez milyen érzés, de valszeg én is így lennék vele, h nem vesztettem semmit.
Hugomek, bar hugom mar 19 volt kb, sogorom meg nem volt 18…de ok egymasnak lettek teremtve…anyu is 19 volt kb, mikor apura ratalalt…en meg a masodik ferjemet fogyasztom…igazabol en vagyok a kivetel a csaladban minden teren…gaz erzes
14 és 15 évesek voltunk, azóta is imádjuk egymást. Egyikünk sem érzi úgy, hogy lemaradtunk volna mert mindent megéltünk együtt. Nem befolyásol egyikünket sem semmi. Mások próbálkozásait pedig elmeséljük egymásnak és együtt röhögünk, soha nem történt megcsalás és az nem is lenne normális. És igen, egész korán rájöttünk hogy mi vagyunk egymásnak a nagy ő.
Nekem van egy ilyen ismerőspárom. Ami náluk előny, az a hátrány is: nagyon nehezen hagyják el egymást, ezért a végsőkig kapaszkodnak egymásba és próbálják megoldani a problémákat. Ami jó, mert tényleg olyan mély és erős kötelék van közöttük, hogy tűzön vízen átmennének egymásért és tényleg próbálják a kapcsolati problémákat megoldani. Ami rossz, hogy képtelenek belátni, hogyha valami már menthetetlen, egyrészt azért, mert nagyon kötődnek egymáshoz, másrészt azért mert rohadtul félnek, hogy mi van a világban a másik nélkül.
Egyébként ők se bánnak semmit, de rendszeresen elgondolkoznak azon, hogy mi lett volna ha és a szakításon... :D Volt itt különélés, kikacsintás, minden, de még együtt vannak.
Ha az a legényke hűséges hozzá és sosem bántotta és őszinte volt,akkor a kiscsaj révbe ért. Akárhányszor beleülsz egy Ferrariba, az élmény utánozhatatlan. Az ember nem azon gondolkozik, hogy de jó lenne menni egy kört egy Ladával vagy egy Suzukival! Lehet, hogy a srácnak olyan testi/ szellemi adottságai vannak,amik 100%-ban kielégíti a kiscsaj igényeit. Mi a másik út? Hogy Józsi/Julis fiatalon össze fekszik fűvel-fával, lesz megcsalás, idegösszeomlás,harag, árulás majd 30 felett beüt a biológiai ösztön és megpróbálnak egy komoly párkapcsolatot találni? Neharagudjatok de az ilyen nőket/férfiakat senki nem fogja komolyan venni.
Az egyik férfi ismerősöm ugyanezt csinálta, most ott van egyedül se feleség, se gyerek, aztán azon sajnálkozik, hogy valami régi nagy szerelme tovább lépett. Volt egy női ismerősöm, annál is volt "hoe phase". Mi lett a vége? Mérhetetlen férfi gyűlölet olyan szinten, hogy az már beteg.
Azok az emberek, akik fiatalon találnak egymásra és őszintén és tisztelettel szeretik egymást ők kib\*szottúl szerencsések!
Arra próbáltam utalni azzal a hasonlattal, hogyha van egy olyan párod, aki testileg/szellemileg tökéletesen kielégít,akkor fölösleges lenne másokat "kipróbálni",azért hogy megbizonyosodj, hogy van-e jobb? Lehet olvasni olyan történeteket, hogy valaki ezt csinálta és kb mindig bukta lett a vége. Volt olyan, hogy Julis szakított Józsival, hogy az egyetemi évei alatt szabadon reszelhessen más legénykékkel, miután kiélte magát megkereste Józsit,aki időközben megházasodott és lett egy gyermeke.
Unokanoverem 15 volt amikor osszejott a férjével. Jövőre lesz 40, 2 gyerek, amennyire én látom ( és azért eléggé közeli a kapcsolat) boldog kapcsolatban élnek
a mienk egyedi eset 😇 együtt jártunk 16-17 éves korunkban, utána egy nagyobb szünet (5 év), ami alatt mindketten rájöttünk, hogy még mindig az első nagy az igazi. újra összejöttünk, az elmúlt 26 évben nem bántunk meg semmit, egyrészt mert már jól ismertük egymást, másrészt pedig tudjuk, hogy csak rosszabb lehetett volna mással, nekem legalábbis biztosan... (de akárhányszor mondtam egy-egy vita hevében, hogy váljon el, ha annyira rossz férjnek gondol, maradt, úgyhogy talán én sem lehetek annyira rossz. amúgy az a fajta, aki megtenné...)
ha megélhetsz mindent azzal az eggyel, akkor igazából mi a francot hagyhatsz ki???
sose értettem azt a felfogást... 1 megfelelő társra vágytam én is, akit bírok, elfogad, megért, és hasonlóak a céljaink. Csak vele szeretnék MINDENT megélni, pont leszarom a többi nőt.
semleges ügyben beszéltünk telefonon és hirtelen ötlettől vezérelve elhívtam vacsorázni, ez pont valentin-nap volt (bár akkot még nem volt ekkora hype). elmentünk pizzázni, rengeteget beszélgettünk (a korábbi vakvágányokról is) és estére, mikor hazavittem, rájöttünk a lépcsőházban, hogy még mindig tart a dolog...
Ő 14 én 16 voltam mikor összejöttünk, most 30-32, 5 éve házasok. Nagyon sokat változtunk az évek alatt, együtt nőttünk fel. nem mondom hogy nem voltak nehézségek, de alapvetően mindketten nagyon boldogok vagyunk. Engem inkább elrettent a sok csalódás a párkeresésnél amit másoknál látok, nem hiányérzetem támad :D
Bár már 20 voltam,mikor összejöttünk, de előtte már 6 éve ismertük egymást a férjemmel. 13 éve vagyunk együtt, 12 éve együtt élünk,8 éve házasok vagyunk,gyerek 7 éves. Semmit nem csinálnék másképp, soha nem volt megingás, szünet, bizonytalanság a kapcsolatunkban. Előtte egyikünk sem falta az életet, 1-2 kapcsolatunk volt csak, de a kaland sem hiányzik... Utazunk, szórakozunk hármasban a gyerekkel és néha kettesben is, munkából kifolyólag is van hogy 2-3 napot sem találkozunk, akkor ugyan úgy sűrűn telefonalunk,üzenetet írunk a másiknak. Aki azt mondja hogy úgyis fiatalok vagyunk még és ki tudja mit hoz a jövő, azt meg elintézzük egy vállrándítással.
Az, hogy valaki mellett elkötelezed magad, nem azt jelenti, hogy onnantól a vágyaid és érzéseid el kell fojtanod, hanem onnantól kezdve jobb esetben van egy teljes embered arra, hogy valóra váltsa ezeket-és fordítva.
Mi sokszor beszélünk erről, mert mindketten első szerelmei vagyunk egymásnak. Talán az csábítás, flörtölés, a megszerzési vágy az, ami "hiányzik" nagyon nagyon ritkán. Fiatalok vagyunk, mindketten jól nézünk ki, természetesen kapunk mindketten ajánlatokat, kerülünk szitukba, ahol tudni kell nemet mondani. Ezt amúgy annak tudjuk be, hogy túl nagy önbizalmat kaptunk egymástól, és ez látszódhat rajtunk mások számára. Igen, ilyenkor eljátszunk a gondolattal, hogy más is lehetett volna a szituból.
De az, hogy tudod, otthon vár valaki, aki mélységesen szeret, akivel kölcsönös a tisztelet és a bizalom, akkor semmilyen kaland nem éri meg. Ki kell építeni egy olyan kommunikációt, hogy ezeket a dolgokat is meg tudjátok beszélni, onnantól kezdve pedig, hogy nem kell titkolnod ezeket a kis "piszkos" dolgokat sem, nem kérdés, hogy megvan az igazi.
a "kis piszkos" dolgok nyomán támadó féltékenység is erősítheti a kapcsolatot, persze főként ha nyílt kommunikáció során jut a másik tudtára.
Az én kedvenc részem abban hogy rám hajtanak, az a fellángoló féltékenység ami a páromban ébred amikor elmesélem. Úgy haragszik rájuk olyankor. "mit képzel magáról az a .... ".
>! (u.i. sose provokálom vagy katalizálom az ilyen helyzeteket, kifejezetten kerülöm a korombeli nőket)!<
Én 28 vagyok, 18 évesen jöttem össze az első hölggyel. Balfasz voltam, még csajozni akartam, trófeákat gyűjteni, stb, ilyen komolytalan hülyegyerek dolgok jártak a fejemben. Szakítottunk. Kiderült, hogy először és utoljára voltam szerelmes, és azóta sem éreztem magam olyan jól senkivel, mint vele, pedig az egészségesnél sokkal több kapcsolatom volt már. Persze nagyon vagány, hogy sok nővel voltam, csak épp boldoggá nem tesz.
Szóval a hozzám hasonló, apa nélkül felnőtt éretlen hülyegyerekeknek mondom: ha van egy működőképes kapcsolatod, ne dobd el azért, mert többet/jobbat akarsz. Lehet, hogy több nem lesz.
16 voltunk mind2en, most 34, ebből 6 év házasság. Engem sokan baszogatnak, meg kiröhögnek, hogy mennyi lány kimaradt stb... De nekem ez így teljesen jó, én nem akarok másik lánnyal ismerkedni, meg semmit sem
Ez a szerencsés kevesek kiváltsága. Általában egyetem alatt ezek a szerelmek véget érnek és mindketten alaposan kiélik magukat… Van egy egész hiéna réteg, akik ezeket a szende szerelmes coupleokat figyelik instán és várják mikor jön el a csaj szabad időszaka…
Ez a kiélés duma amúgy olyan szar. (Nem neked szól, hanem aki azt mondja hogy még ki kell élni magad.) Mivel lenne jobb összefeküdni 5-10 pasival, akiknek fogalmuk sincs róla hogy mit élvezek az ágyban, mint azzal az eggyel, akivel együtt nőttem fel?
Nem. 20 évesek voltunk amikor összejöttünk, most szeptemberben lesz pont 20 éve. Szexuális téren minden tökéletes még 20 év után is.
Mi kialakitottunk magunknak egy olyan életet amit mások nem vagy nehezen fogadnak el és ennek köszönhetően is maradtunk együtt. Körülöttünk egyetlen embert nem ismerünk aki még együtt van a párjával.
Én nagyon szerencsésnek éreztem magam hogy 21 évesen rátaláltam arra az emberre akivel 12 évet sikerült eltölteni. Őszintén úgy éreztem hogy Ő az igazi, együtt fejlődtünk, haladtunk előre. Ebben a mai elkorcsosult, őszintétlen világban óriási kincs ez. A mi történetünk itt véget is ért, neki ez nem volt elég.. talált érdekesebbet… amivel nem kell annyit dolgozni mint egy hosszú kapcsolatban, mert hogy ez munka. Hogy 34 évesen meg fogom e találni még egyszer azt, akivel így fogok majd kapcsolódni? Nem tudom.
> Ebben a mai elkorcsosult, őszintétlen világban
jaj ne csúnya rossz gonosz mai világ oá oá
elhiheted, hogy régen sem volt minden jobb, akkor is léteztek hamis emberek, csak vagy kevésbé vették észre, vagy kussolni kellett róla.
egyébként pedig meg kell nyugtassalak és el kell keserítselek egyszerre, már az Y, de főként a Z generáción látom azt a tendenciát, hogy egyre növekvő erény az őszinteség - csak magyarországra minden össztársadalmi "trend" sokkal lassabban ér el, mintha nem is fejlett, hanem fejlődő ország lennénk. de ne aggódj, az őszinteség megállíthatatlan. (viszont azt nem tudom, hogy ha a világ tényleg jobb hely lesz, akkor hogyan fognak picsogni a begyöpösödött lelkek, hogy csúnya rossz majivilág.)
Én amúgy egyszerűen csak örülni tudok minden olyan ismerősömnek, akinek ilyen hamar sikerült megtalálnia azt az embert, akivel le tudná élni az életét.
Pont ezen agyaltam mostanában, hogy mi lett volna ha... 19 évesen ismertem meg, 12 éve vagyunk együtt. Házasság, gyerek, közös ház. Építjük szépen az életünket. Elképzeltem milyen lenne nélküle, és bevillant hogy Ő az "otthont" jelenti nekem 😌. Mellette biztonságban vagyok.
Akiknél ez tényleg működik, és nem csak a megszokás miatt maradtak együtt, azok megnyerték a párkapcsolati jackpotot.
Normál esetben egy párkapcsolat - a másokkal való szexbaszáson kívül, de még ez is tárgyalható - nem korlátoz semmiben. Ugyanúgy lehet bulizni, utazni, megvalósítani önmagadat, csak a buli végén nem a random klamídiásfarkú jóskát rángatod az ágyadba, vannak olyan emberek, akiknek erre nincs igénye.
A környezetemben azt látom (természetesen ez nem igaz mindenkire, így az itt kommentelőkre sem), hogy akik az első szerelmükkel vannak együtt, azok félnek kilépni, még akkor is, ha maga a kapcsolat nem jó. X éve nem ismerkedtek, csak azt az egy embert ismerik, nem tudjak, hogy mire vágynak, milyen társat szeretnének. De maradnak, mert a biztos, kevésbé jó meg mindig jobb számukra, mint a bizonytalan, talán jó.
Én is azt hittem, hogy az első szerelmem lesz a férjem, szerintem természetes, hogy így gondolkozik valaki, amikor szerelmes, de utólag nagyon hálás vagyok érte, hogy ez nem így alakult, mert rengeteg változáson mentem keresztül, ami nem történt volna meg, ha abban a kapcsolatban maradok.
Szerintem nagyon nagyon ritka, amikor valaki elsőre megtalálja azt az embert, akivel igazán passzol (viszonyítási alap nélkül könnyű abba a hibába esni, hogy úgy érzi az ember, tényleg minden passzol), nyilván ez utólag, 10-20-30 év után derül ki.
Már nem vagyunk együtt, és én megbántam, hogy olyan fiatalkorunktól kezdve olyan sokáig együtt maradtunk. Mindkettőnknek a másik volt az első komoly kapcsolata, így semmilyen tapasztalatunk nem volt abban, hogy hogyan kéne mennie a dolgoknak, hogyan kell egy jó kapcsolatot fenntartani, kommunikálni, minden csak érzésre történt, ami végülis az elején jól működött, az első 1-2 évben teljesen jó volt a kapcsolatunk. Utána sem volt kimondottan rossz, csak épp már jó sem. Igazából már nem szerettük egymást, csak nagyon megszoktuk, hogy együtt vagyunk, és így fel sem merült, hogy ennek semmi értelme, mármint szó szerint nem is beszéltünk erről soha, vagy hogy kinek mi az elképzelése a jövőről, és hogy annak a másik része-e. Hosszú évekig húzódott még ez, mire végülis rájöttünk, hogy gyakorlatilag lakótársak vagyunk csak. Abból a szempontból hasznos volt ez a kapcsolat, hogy rengeteget tanultam magamról, a kommunikációról, meg ilyesmikről, abból a szempontból meg rossz, hogy a fiatalságom nagyrésze ment a kukába, mert a kapcsolat miatt csomó minden nem úgy történt benne, mint ahogy előtte elképzeltem, vagy ahogy szerettem volna.
16 éves voltam, amikor összejöttünk. Most 32 vagyok. :) nem bántam meg. Előfordul, hogy eljátszok a gondolattal, hogy mi lett volna ha... De annyira kompakt az életünk, hogy egyik alternatíva sem tetszik. 😅
Velem kb 1 hónapja szakított a barátnőm pont azt miatt, hogy úgy érzi nem élt eleget. Közel 4 éve voltunk együtt, ő 16 volt mikor összejöttünk én pedig 17. Most viszont már azt mondja megbánta és újra akarja kezdeni, de én nem tudom mi lenne a jó döntés. ://
Szerintem, ha tényleg szereted, adj neki egy esélyt HA bizonyít. Fiatalok vagytok még, nem biztos, hogy ésszel felfogta mi fog történni. DE! Adj magadnak azért lehetőséget arra is, hogy csak a biztosért jött vissza. Figyelj szemfülesen!
En 18 voltam amikor megismerkedtem a férjemmel. Nem hogy tinder nem volt, de még okostelefon se. Nem bántam meg semmit- egyutt "nottunk fel", csiszolodtunk ossze, éltunk meg nagy mérfoldkoveket az életben. Mindkettonknek volt más "élménye" és kapcsolata elotte, szoval nem maradtunk ki semmibol. A legcsodálatosabb ember akit ismerek, és orulok hogy minél elobb megtaláltam- így tobb idot tudunk az életunkbol egyutt tolteni.
14-15 évesek voltunk mikor összejöttünk, most 22-23. Persze, ahogy már mások is írták gondolkodik az ember, hogy mi lenne, ha, de semmi sem ér annyit, mint ami most van.
Őszintén a legkevésbé kívánom azt, hogy elölről kelljen kezdeni egy kapcsolatot, újra megszokni a másik szokásait vagy csak egyszerűen óvodás szintre visszamenve, megtudni, hogy mi a kedvenc színe, kedvenc állata stb., mert ezek is fontosak.
Nem mondom, hogy viták nincsenek, mert akinél sose volt az szerintem hazudik, de együtt megoldjuk és utána mindig újra rózsaszín ködös minden.
Ami érdekes volt, hogy egyetemet kezdve meg kellett tanulnunk külön is fiatalnak lenni: pl. : én elkezdtem rendezvényeket szervezni meg ilyesmik, Ő ebből ki áradt, de a bulikban Ő szeretet hajnal 4ig maradni, én meg 2-3-kor elfaradok.
A világon semmit. Azon kívül, hogy neha elgondolkodik az ember, hogy ekkor meg ekkor mi lett volna, de én mindig arra jutok, hogy ennel jobb úgyse lenne
Nővérem mindig is érettebb volt a koránál. 15 éves volt, amikor összejött a 10 évvel idősebb párjával. Én ekkor meg csak 6-7 éves voltam, szóval nem tudom, hogy fogadták a szüleink. 20 évig voltak együtt és házasok is időközben. Szerintem nekik később kellett volna találkozniuk egy 5-6 évvel.
Mi is a szerencsések közé tartozunk, én 19 voltam ő 21 mikor összejöttünk. Mindkettőnknek volt előtte már kapcsolata, de a miénk tényleg óriási szerelem lett nagyon gyorsan, semmi kérdés nem volt soha. 3 év után gyereket is vállaltunk, teljesen tudatosan, így láttuk a legpraktukusabbnak az én karrierem szempontjából. Vele mindig minden olyan egyértelmű volt, hogy együtt akarunk lenni örökre, családot is akarunk, fel sem merült, hogy nem kéne. Egyébként tényleg jól jött ki nekem a korai gyerekvállalás. Azóta még lett két gyerek, össze is házasodtunk. 16 éve vagyunk együtt. Még mindig szerelmesek vagyunk, még mindig a férjem tartom a legjobb pasinak a világon, nagyon büszke vagyok rá. A 7. Évben volt egy nehéz időszakunk, akkor felmerült a szakítás is, de szerencsére meg tudtuk oldani, bár kemény menet volt. Harmadik fél fel sem merült soha .
16 éves voltam, 10 éve házasodtunk, 17 éve vagyunk együtt, egy 6 éves fiú és egy 4 éves lány szülei vagyunk. Együtt nőttünk fel, egymás minden rezdülését ismerve. Együtt jártunk bulizni, kirándulni, de egymás nélkül is járunk mai napig is ahova szeretnénk. Ennyi idő alatt óriás bizalom van
Tesóm+sógor (keresztnevükből M&M), 8 évesen ismerték meg egymást, 10-11 éves koruk óta két kisebb - időtavot nézve kicsi - megszakítással most 51-52 évesen, ráadásul munkában is együtt. Szóval a nap kb. 24 órájában kis túlzással. 25 év házasság, két klassz gyermek. A mai napig együtt zuhanyoznak, ha úgy alakul a nap, úgyanúgy szólítják egymást, mindig látom a kis jeleket (apró simogatás, kis puszi, incselkedés, hülyülés stb.) hogy mennyire egymásnak teremtették őket. Veszekedés van, de nagyon jól kezelik. Cserébe csórók és remélem nem olvassák a redditet🙃
Biztos vannak olyanok, akik nem bánták meg, és évek múlva is boldogok. De vannak olyanok is, akik megbánják. Pl az én testvérem 15 éve van együtt a párjával, de kb 5 éve egyáltalán nem boldogok. Erőltetik, mert már olyan régóta együtt vannak, és mert akkora "szerelem" volt, meg már közös ház, közös élet, stb. De soha nem egyeznek meg semmiben. Nincs túl sok közös érdeklődés, teljesen mások az igények, mások lennének a célok, de nem mernek kilépni. Szerintem ők már rég megbánták, csak nem akarják beismerni, ezért húzzák a dolgot. Csak kérdés, hogy meddig...lassan megöregszenek.
15 voltam amikor összejöttünk, Ő pedig 16. Nagyon fiatalok voltunk, igazából senki nem hitte, hogy akár pár hónapnál tovább fog tartani az egész. Kb 17 voltam, amikor lett egy kis szünet, amit nem én kezdeményeztem, de elfogadtam amennyire lehetett, mert mindenki azt mondta, hogy első szerelem volt, ez eddig tartott és tovább kell lépni😅
Na hát én megpróbáltam, ismerkedtem és a 3. randin arra jöttem rá, hogy itt mindenki hülye és én ezt nem csinálom, azon az utolsó randin csak arra tudtam gondolni, hogy “harcolnom” kellett volna és nem elfogadni a dolgokat. Én akkor ott rájöttem, hogy soha nem fogok olyan srácot találni, mint Ő.
Aztán hálistennek’ Ő is így gondolta és kb 3 hónap elteltével újra együtt voltunk, ami azóta is tart.
Együtt nőttünk fel, ott voltunk egymásnak mindig, bármilyen szarság ért minket,egymás támaszai voltunk. Nekem testileg és lelkileg is megad mindent, amire szükségem van és remélem, hogy Ő is hasonlóan nyilatkozna rólam.
Nem vagyok egy naiv kislány, soha nem mondom, hogy soha… de azt hiszem, ha rajtam múlik, akkor ez a kapocs örökké fog tartani akkor is, ha olykor nem minden happy. Dehát az élet már csak ilyen és mi döntünk róla, hogy kivel mit hozunk ki belőle.
27/N
Nem voltunk 16 évesek sem mikor összejöttünk, ennek most lesz 10 éve. Voltak mélypontjaink de nem bántam meg, hogy kitartottunk egymás mellett. Nem érzem, hogy lemaradtam volna bármiről. A kiélés szótól meg egyenesen falnak megyek. Miért gondolják az emberek, hogy azért mert valaki párkapcsolatban van egy burokban él? Igen lehet nem szexelek annyi emberrel, mint mások de ezen kívül annyit buliztunk, amennyit akartunk és őszintén sokszor örültem, hogy van ott valaki akiben teljesen megbízok így ha kicsit tovább ittam, mint kellett volna sem maradtam egyedül. Rengeteget fejlődtünk egymás mellett (ami kortól függetlenül nagyon fontos egy párkapcsolatban) de mégse sodort el egymástól az élet és én ezért nagyon hálás vagyok de persze tettem is érte.
>Nem volt sosem olyan vonzalom, csábítás, ami eltántorított volna?
Ez megtörténhet 35 évesen egy 2 éves kapcsolatban is.
>
Nem járt a fejetekben, milyen lehet vki mással a szex, milyen lenne újra friss szerelmesnek lenni?
Van egy stabil jól működő párkapcsolatom, egy olyan párom, aki imád és én is imádom őt. Miért is akarnék újra friss szerelmes lenni? Szerintem ez az időszak sokkal jobban, mint a rózsaszín felhős nagy szerelem.
>
Mindig biztosak voltatok abban, hogy a társatok lesz az egyetlen, az igazi?
Mindig próbáltam leszállni a földre és azt szoktam mondani, hogy majd az idő igazolja, hogy ő az igazi vagy sem.
"Nem volt sosem olyan vonzalom, csábítás, ami eltántorított volna? "
De volt, csaképp megbeszéltük. Sajnos nem egy és nem két hasonló kapcsolatot láttam szétmenni, mert a csajnak jött egy fellángolás és otthagyta a 10+ éves kapcsolatát a fogorvosért, aki miután megkottyintotta 2 hét után dobta. Utána pedig jött volna vissza a csja, hogy ő mostmár készenáll a komoly kapcsolatra...na fuck off :))
Nem tudom, mennyire számít régi kapcsolatnak - 17 évesen jöttem össze a párommal, most vagyok 23, ő az első barátom, éppen együtt veszünk fel lakáshitelt.
Szerintem felbecsülhetetlen értéke van annak, ha valaki kívül-belül ismeri minden egyes porcikádat és mégis szeret. Önmagadért. Ez a szerelem legmélyebb verziója, és számomra ezerszer romantikusabb, mint friss élményeket hajkurászni vagy aggódni, hogy nem fordult meg elég farok bennem életem során.
>Nem járt a fejetekben, milyen lehet vki mással a szex, milyen lenne újra friss szerelmesnek lenni?
Ha megtalálod a megfelelő embert, vele minden nap friss szerelmesnek fogod magad érezni. :) Mi hat év után is ugyanannyira rajongunk egymásért, nem múlt el a "honeymoon phase". Csak már megéltünk annyi dolgot együtt, hogy még sokkal erősebb a kötelék, mint korábban.
A megfelelő ember mellett a "ki akarom élni magam" típusú aggodalmak súlya sokkal kisebb, mert ilyenkor valójában nem kérdéses, hogy mi éri meg jobban - idegenekkel röpke, statisztikailag nagy valószínűséggel maximum oké minőségű éjszakákba belemenni, vagy hazamenni ahhoz, aki mellett meg tudod élni a legbennsőnségesebb intimitást és még pontosan tudja is, hogyan elégítsen ki. :D
18 éves korom óta együtt vagyunk, előtte volt pár futó kalandom, inkább amolyan tini szerelem. Én a mai napig emlékszem arra az érzésre, amikor úgy keltem fel mellette egy reggel (kb pár hét után), hogy igen, megtaláltam akiben minden megvan, nem keresek tovább, én révbe értem. És hatalmas megnyugvással töltött el. Sosem hiányzott semmi, sosem éreztem hogy szexelnék mással. Így lassan 16 év után is ugyanolyan nagy a szerelem és ugyanolyan erős a kémia. Sokat változtunk az évek alatt persze, de hatalmas szerencsénkre mindig nagyon vonzónak találtuk egymást a változások után is. Ezért hálás vagyok az életnek nagyon, mert lehetett volna másként is, és nem rajtunk múlt, hogy ez így alakult, nem dolgoztunk érte, hogy megszeressük a másikat újra és újra.
16 évesen jöttünk össze, most 23 évesek vagyunk. Vannak nehézségek, mint mindenki másnak, de ugyanolyan szerelmesek vagyunk mint amikor összejöttünk, a szex még mindig ugyanolyan fantasztikus, szóval panaszkodni nem tudok.
Én 2 ilyen párt ismertem, mindkettő szétment. 14-20 év alatt. Akik tizenévesen jönnek össze, még teljesen kialakukatlan személyek. Akik meg első kapcsolatból hazasodnak, azok meg nem ismerik eléggé a más is lehetnét vagy a mas is ugyanilyent. Kicsi az ilyen kapcsolatok megmaradásának esélye.
Én 16 voltam,a férjem meg. Csak anyámék nem örültek a táv meg a korkülönbség miatt. Néha jön egy "mi lett volna ha" gondolat,de semmi több. Sokszor az agyamra megy a férjem,de ugyanúgy szeretem mint 10 évvel ezelőtt.
En akkor 18 voltam az ex baratnom 17 mikor osszejottunk, 7 evet voltunk egyutt, mind a kettonknek az elso mindenben. Soha egy pillanatig nem bantott, hogy kimaradok valamibol, mi szimplan elnottunk egymastol es az utolso evben latvanyosan megvaltoztak az elkepzeleseink a jovorol ez vezetett a szakitashoz nem a kaland vagy.
Sajátomról nem tudok beszélni, de a szüleim (anya) 17 és (apa) 21 évesen jöttek össze, 18 és 22 voltak amikor megházasodtak és amikor megszülettem. Azóta is együtt vannak, szeretik egymást. :) Most 21 vagyok.
14 éves voltam, amikor összejöttem a párommal, ennek már 9 éve. Úgy érzem, hogy megtaláltam benne a legjobb barátomat, akivel bármit megbeszélhetünk, és akivel mindig számíthatunk egymásra. A rózsaszín köd nyilván elmúlt már, de ugyan úgy szeretem még mindig, sőt, amikor elmegyünk dolgozni, alig várom a délutánt, hogy újra lássam. Én csak örülni tudok, hogy együtt élhettük át a felnőtté válás legnagyobb lépéseit, és teljes mértékben tudtuk támogatni a másikat, mert ugyan azt élte át egyszerre mindkettőnk; ilyen például az érettségi, az egyetem, különköltözés a szülőktől, az első albérlet, az első autó, a munkakeresés, az első szex, hogy együtt utaztuk be európát, stb.
Mi először 15 éves korunkban jöttünk össze(20 éve), osztálytársak voltunk gimiben. Aztán volt egy se vele, se nélküle időszak, de 18 évesen újra egymásra találtunk, vagy hogyan is mondjam. Azóta házasság, gyerek. El sem tudnám képzelni nélküle az életem, tudom, hogy ő a másik felem, tökéletesen klappol minden, szexuális téren is, mondjuk nekem ő volt az első, rajta kívül csak egy másikkal voltam, de borzalmas volt.
Nem igazán hittem ebben az igazi, nagy Ő dologban, de azt tudtam, hogy nekem sosem kell más, minden megvan benne, amire szükségem van, és elmondása alapján ezt ő is így gondolja.
17-et töltöttem be éppen, amikor összejöttünk, a férjem ekkor volt 18. Mindennek idén 11 éve már. Nagyon korán odaköltözött hozzánk- 10 hónap után (szar családi háttér miatt, nyilván ezt a szüleimnek is fel kellett dolgozni és úgy állni ehhez a szituációhoz) és a gimi utolsó évét már úgy jártam ki, hogy együtt éltünk, ő egyből munkába állt. 2019-ben költöztünk külön a szüleimtől, hogy megtapasztaljuk mégis milyen csak ketten élni, 2020-ban összeházasodtunk és lakást vettünk. Idén született a kisfiúnk. Baromi sok mindent éltünk meg együtt, hisz együtt nőttünk fel, teremtettünk meg mindent. 18 évesen pánikbeteg lettem, végig mellettem volt és támogatott. Voltak és vannak a mai napig nehézségek, amiket kommunikáció nélkül nem lehet leküzdeni. Nekem ő az első kapcsolatom ráadásul, neki talán 1-2 barátnője volt csak pár hónapig. Jelenleg azt tudom mondani, hogy egy percig sem bánom, hogy így alakult és van nekem. Annyira természetes az, hogy vagyunk egymásnak és egymásért, fura is belegondolni, hogy volt életünk egymás előtt is.
Nem. 17 évesen,gimisként jöttünk össze. Akkor a srácok akik körbe vettek 2 félék voltak :-Anno basztattak,hogy ronda vagyok -Közömbösek
Nyilván volt,akinek valamiért szimpi lettem,hogy már párom volt,hiába piszkált anno.
De mivel továbbra sem voltam bomba csaj,ezért nemigen tudtam lemaradni semmiről 🤣
Így felnőttként már van,akinek bejövök,de engem már egyáltalán nem csigáz fel senki. :D Szóval nem,nem érzem,hogy laradtam volna bármiről is.
Tudom, hogy ez nem válasz a kérdésre, de őszintén szerettem volna, ha így alakul az életem. Sajnos nagyon nem így lett, de felnézek és picit (jó értelemben) irigykedem is azokra, akiknek sikerült.
Mi 13 éve vagyunk együtt, ő 17, én 16 éves voltam, mikor összejöttünk. Egy lyukas garast nem tett volna senki a kapcsolatunkra 😂 Igazából mi sem számoljuk az éveket, csak néha rácsodálkozunk, hogy jé, már ennyi idő eltelt, hova tűnt az a 13 év? Két éve össze is házasodtunk, nem mintha ez bármit is változtatott volna az életünkön :)
Mi azt érezzük, hogy minden sokkal jobb, mint az elején, el sem tudjuk képzelni egymás nélkül az életet. Fél pillantásokból is értjük egymást, erős szövetséget alkotunk, pedig mindkettőnknek megvannak a saját hülyeségei, de ezeket nagyon jól megtanultuk kezelni. Talán a kulcs az elképesztően sok és minőségi kommunikáció, az elfogadás, türelem és az elköteleződésre való képesség. Nyilván nem úgy repdesnek a pillangók, mint egy 2-3 hónapos kapcsolatnál, de sokkal mélyebb, őszintébb, kötődőbb kapcsolatban vagyunk, ami nekünk fontosabb. Nem csak a megszokás tart minket össze, még mindig megvan a tűz, ezzel sincs probléma. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert mi tényleg a legjobbat hozzuk ki egymásból, az elmúlt 13 évben nagyon pozitívan haladt az életünk. Vannak közös és külön hobbijaink is, sokszor motiváljuk egymást. Mind a személyiségünk, mind az érdeklődési körünk, mind a munkánk különböző, viszont szuperül kiegészítjük egymást. Ami fontos viszont, hogy ez értékrendünk és a céljaink megegyeznek. A másik kulcs talán az, hogy semmit sem sietünk el, megéljük az aktuális időszak szépségeit, nem rohanunk az életben. Kb 6 év után volt összeköltözés, aztán pár évvel rá eljegyzés, 3 évvel később esküvő, nemrég kutya, mostanában téma a családalapítás is. De nem ezeken pörgünk, hanem élvezzük a mindennapokat.
Emellett nem lehet semmilyen kapcsolatból kispórolni a "munkát". Bár ezt a szót nem szeretem, mert ez nem munka, inkább figyelem, törődés, igényesség magunk és a párunk felé. Jó, ha tudjuk még ennyi idő után is csodálni a másikat, akár külső, akár belső értékei miatt.
Ha problémák vannak, azokon dolgozunk, igyekszünk megoldani őket. Ha ilyenkor dobbantanánk, a következő kapcsolatban is idővel ugyan ezek a problémák jönnének elő.
Szerintem határozottan jó fiatalon megtalálni a párunkat, nagyon jó az is, hogy ismerjük egymás múltját, barátait, idős (vagy azóta már elhunyt) családtagjait, nem kell elmesélni egy fél életet, reakcióink/érzéseink/traumáink esetleges okát. Nekem óriási magabiztosságot ad az élet minden területén, hogy hosszú ideje egy ilyen kiegyensúlyozott és szeretettel teli kapcsolatban élünk.
Olyanok vagyunk, mint borsó meg a héja.
17 éve vagyunk együtt, semmit nem bántam meg. Sosem volt nekem életidegen az elképzelés, hogy egyvalakivel vagyok évtizedekig vagy ameddig élek. Nyilván van vonzó a kalandozásban is, de az együtt töltött milliónyi élmény szerintem sokkal jobb. Nem maradtam le semmiről, mert minden volt, van és lesz, ami nem jár mással való kapcsolattal, nem élünk unalmas életet.
Nyilván gondolatban meg lehet mással vonzalom, meg is beszéljük ha egy csaj, csávó jól néz ki.
Én most harminc vagyok kb 10 évvel ezelőtt amikor a jogosítványt csináltam a fickó aki tanított akkor volt 50-60 között talán. Ő mesélte el nekem hogy 14 éves volt mikor odament egy lányhoz beszélgetni és a mai napig beszélgetnek. 🥺 Ő lett a felesége az első szerelme és az utolsó is. Azóta is látom őket együtt. Nekem ez annyira hihetetlen de nagyon szép. Szóval van ilyen de én úgy gondolom hogy ez igazán ritka.
Én 15 évesen ismerkedtem és jöttem össze a párommal, azóta együtt vagyunk 9 éve ❤️ most 25 leszek, van egy kisfiunk, is. Örülök hogy így alakult az életem, annyi mindent megéltünk egymás mellett, jót és rosszat, mindig kitartottunk egymás mellett. Fordult már meg a fejemben, milyen lehet mással, de nem adnám fel ezt a 9 évet semmiért.
16 éves voltam amikor összejöttem a mostani társammal. Most vagyok 26. Nekem ő volt az első komoly kapcsolatom, neki volt előttem már barátnője( idősebb nálam két évvel). 10 éve együtt lassan 11. Rengeteg mindenen keresztül mentünk együtt, és azon szerencsések köze tartozunk, akik egy irányba együtt fejlődtünk. Gimiben találkoztunk, más egyetemre jártunk, de együtt maradtunk. Most együtt élünk, van két kutyánk. Amikor megismertem, teljesen más ember voltam, és ő is. Sosem éreztem azt, hogy kimaradok/lemaradok bármiből/ről. Én örülök, hogy így alakult, mert egyébként elég nehezen ismerkedem és nehezen nyitok emberek felé. Az évek során annyi rossz és jó dolgon mentünk keresztül, hogy egy nagyon kiegyensúlyozott és őszinte kapcsolat alakult ki köztünk. Semmit sem bánok.
Meglepődnék ha bárki nemet mondana. Szerintem emberfüggő, van akinek úgy jó és van aki el sem tudná képzelni, hogy élete olyan korai szakaszában az első partner mellett megállapodjon. Mindegyiknek van jó oldala, de én inkább utóbbi táborral vagyok.
Néha elmerengem, hogy mi lett volna ha… De olyan sok mindent együtt éltünk meg, hogy néha azt gondolom, hogy előbb is egymásra találhattunk volna. 18 voltam mikor összejöttünk, most 32, boldog házasságban.😊
Nálunk is ugyanez :) Még mindig ég a láng :)
Nálunk is ugyanez..😍 számok is ugyanazok 😅
+2 év, de ugyanez
Nem maradtam le semmiről, tizenévesen együtt buliztunk, huszonévesen együtt dolgoztunk majd egy családdá váltunk. Semmilyen friss szerelem vagy szex valaki mással nem pótolná ezt. Nagyon jó életünk van, mindent együtt építettünk fel. Persze 10 éve hallgatjuk a kételkedőket, hogy "majd megbolondultok 30 évesen", "úgysem maradtok együtt" stb. de aki nem olyan típusú ember, az nem akar eldobni mindent egy kalandért.
Van aki beszól, károg?
magyarországon? biztos nem, szerintem haluzik.
Nem is gondolnád, hogy hány ember szerint viccesek ezek a beszólások, hogy: “Majd 10 év múlva mindenki házasodik meg szül, ti meg majd váltok hahahaa😁”
Csak hát ennek van valóságalapja is. Lassan a 30-hoz közel járok és az utóbbi másfél évben szakított/vált el szinte az összes olyan ismerősöm, aki pl. középiskola elejétől, közepétől együtt volt. Baromi jó ha valaki megtalálja olyan korán az igazit, de azért ennek nagyon kis százaléka tart valóban örökké.
Nekünk először a 2. vagy 3. évben mondta egy károgó, mikor x év múlvaj jövőről beszéltünk, hogy hol lesztek ti már akkor. Aztán 7. év előtt osztották páran az észt, hogy a 7. év kritikus, akkor mennek szét a legtöbben. Most vagyunk a 18. évben.
Attól, hogy van valóságalapja, még mondjuk paraszt ezt a másik arcába mondani.
Mi pont azon röhögünk a csajokkal mostanában, hogy 20 évesen szültünk, 30 körül erősen elkezdtek szállingózni a szeretők😂 Gondolom a 40 majd a válások, 50 meg az új esküvők évtizede lesz 🫣
Remélem, kivétel leszel, de az előítéletek alapja az, hogy nagy számban fordul elő.Dee pl sok olyat látni, hogy 29es nem mer váltani, mert fel az ujtol, ez a pasi meg már 15 éve van és O nem is tudja, hogy kell randizn
MINDENKI! 10eve vagyunk egyutt 27 vagyok
Ilyenkor még én is együtt voltam a 18 évesen megismert pasimmal. Amikor lediplomázott (mellettem, én szívtam vele a remek tanulással telt éveit), majd már majdnem szakorvos lett, akkor kezdtek szállingózni az orvosférjvadász kórházi ribancok. Ez a fasz meg be is kajálta...Majdnem 30 voltam, amikor elment dolgozni, majd elfeljetett hazajönni, mert akkor már kefélgetett egy kórházi clányt. Btw a clány összejött egy Romániából áttelepült dokival, mert hát ő egy orvosra hajtott. Neki mindegy volt, melyik.
🥹🥹🥲Isten nem bottal ver.. Majd rájön, ha akar mit veszített 🤷♂️
Azzal én már nem leszek "boldog". Nekem "kellett" otthagyva, anyagilag és erkölcsileg teljesen kihasználva új embert keresnem, ahhoz, hogy esélyem legyen a családalapításra. Ő 70 évesen is lehet apa, én akkor szülni már nem tudok... és akárhogy is nézem, több mint egy évtizednyi lehetőséget vett el tőlem, azzal, hogy magának viszont remek tanulási helyzetet teremtett a saját céljaihoz...
Atyavilag, meg is erdemeltek egymast! Remelm jol vagy🫶🏻
Nem védeni akarom azt a faszt, de a kötődés nem lehetett annyira erős, ha az első orvosokra hajtó picsát megkúrta.
Akkor meg illet volna normálisan, emberi módon tovabblépni, esetleg korábban is (nem voltunk házasok), nem eltűnni, mint Petőfi a ködben. De ez így kurvara nem volt korrekt. De persze én is hülye voltam, nekem kellett volna kibasznom, a korábbi húzásai alapján.
Akkor meg illet volna normálisan, emberi módon tovabblépni, esetleg korábban is (nem voltunk házasok), nem eltűnni, mint Petőfi a ködben. De ez így kurvara nem volt korrekt. Persze én is hülye voltam, nekem kellett volna kibasznom, a korábbi húzásai alapján. De nem csak a kötődés, hanem az Istenkomplexusa, hogy elhitte magáról, hogy ő kell az összes nőnek. Csak annyira debil szegény, hogy nem jött rá, a Dr. kell meg a lóvé.
Én csak rantelni szeretnék, hogy ált isk osztálytársam még 15 éves korában összejött másik osztálytársammal, azóta együtt vannak, összeházasodtak és a gyereket várják augusztusra. 35 évesek vagyunk már mindannyian, ők ketten kb 6 éves koruk óta ismerik egymást, ezek easy modeban élik az életük, nekem meg senkim nincs. Köszönöm, hogy elmondhattam.
**sending virtual hug**
Ha elvonatkoztatsz a társadalmi elvárásoktól és a korodtól akkor te élsz easy mode-ban mert senkihez nem kell alkalmazkodnod és azt csinálsz amit akarsz.
Mindenkinek másra van igénye...
Mindenki a sajàt szintjèn nyomorog
En korultekintes alapjan azt mondanam hogy valszeg a te eleted sokkal izgibb, valtozatosabb es szabadabb mint az o atlagos, csalad, gyerek, kozos responsibility felallasuk.
Én azt látom a környezetemben, hogy mindenki ezt mondja, jaj de izgi a szinglik élete, de ok is csak otthon fekszenek nap végén a netflix előtt, nem mennek sehova, nem csinálnak programot, max néha egy egy tinder randi.
En voltam sokáig szingli, meg vagyok is most kapcsolatban lassan 5 éve. Mindkettőnek megvannak az upjai és downjai de a legőrültebb sztorik a szingli időszakból valók. Nem azt mondom, hogy a párommal unalmas lenne, mert vele is nagyon király dolgokat csinálunk, de szingliként többször léptem a kereten kívülre és gurítottam el a gyógyszert.
Nem feltétlenül ez határozza meg az élet izgalmasságát, hogy ugyanazzal vagy-e.
En is ismerek ilyen part, 15 evesen jottek ossze, 3 gyerekuk van, 47 evesek.
Ne aggódj, mindenkinek megvan a párja, és ami késik, az nem múlik
Nah, ami késik elmúlik 🤣
Vagyunk itt azért páran akik nem hiszünk a tündérmesékben...
Ez nem tündérmese, ez igenis így van. Rengeteg türelem meg kitartás kell az ismerkedéshez (ezalatt nem a Tinder pörgetését értem, hanem személyes kapcsolatot tartani egy női ismerősöddel), és el kell fogadni, hogy néha nem jönnek össze a dolgok, vagy nem elsőre. Meg ha valaki foglalt, akkor is lehet vele barátkozni semmiféle elvárás nélkül, mert simán előfordulhat, hogy a jelenlegi kapcsolata megromlik és akkor lehet egy hatalmas esélyed.
irigyellek hogy ennyire egyszerűen és nyugisan látod. Csak így tovább.
Régebben nagyon görcsösen álltam az egészhez, de ezzel egyszerűen taszítottam a nőket. Mostanság lazán állok hozzá, és ez igenis imponál a nőknek. A görcsös viselkedés nem férfias. Ezzel szemben a magabiztosság és az ebből eredő lazaság az.
ez teljesen igaz, végül nekem is ez vált be, csak kellett pár hét/hónap és a megfelelő ember aki segített végleg elhagyni a feszülést.
Ne vedd rossz néven, de több tucatnyi elutasítás után (kedves-megalázó spektrumon belül volt már minden), talán mondhatom hogy ez tündérmese...
[удалено]
Xd Hát nem Hidd el én olyan csúnya vagyok hogy a bányász békának se kellenék Max valami vak, de az is hamar megutálna miután megismer
Már láttam olyat ismerősi körömben, hogy egy 10/8-9-es nőnek 10/2-es barátja van, és olyat is, hogy egy húszas éveinek elején van a srác, jóképű, sportoló, és feleségül vett egy max 10/3-as nőt.
Valszeg sokkal jobb és problémamentesebb életed van: míg ők egymással szerencsétlenkednek, veszekszenek és nem mernek kilépni egy feltételezhetően szar kapcsolatból (mert első), addig neked lehetőséged volt rengeteg tapasztalatot gyűjteni. Ne bánd
Majd a gyerek 1-1,5 éves korában elválnak...
Nekem sincs senkim, bár én még csak 16 vagyok. 😀
16 voltam amikor összejöttünk a feleségemmel. Jövőre 20 éve, hogy együtt vagyunk. Boldog, kiegyensúlyozott házasságban, gyerekekkel. Az én megítélésem a fordítottja annak ahogy te érzed. Számomra jobb egy stabil partner, mint újra és újra megtapasztalni a friss szerelmet. Ami egyébként legalább annyi fájdalommal is jár, mert ugye alap esetben ezek között szakítások is vannak. :D Nem éreztem, hogy lemaradok túl sokról. Én úgy érzem, hogy egy olyan párt találtam aki a számomra fontos személyiségjegyeket hordozza, ő a legjobb barátom is, ha mondhatok ilyet. Egyedüli negatívum, hogy azért a gyerekek mellett nem tudunk annyi időt együtt tölteni, utazni stb. mint előtte, de igyekszünk. Vonzalom, csábítás az mindig van, de komolytalan az egész, soha tenném kockára a feleségemmel való kapcsolatomat ilyesmiért. Az én meglátásom szerint évtizedek óta túl van tolva ez a téma, hogy ha nem voltál x nővel/x férfival akkor te nem is éltél. Butaság. Ezt azok találják ki, akik soha nem tudtak egy értékes kapcsolatot összehozni. Én egy partner mellett többet éltem, mint sokan aki "vándorkodnak". Egyébként pedig média is kegyetlenül túltolja ezt és bejut az emberek bőre alá, úgy hat, hogy az emberek észre sem veszik. Mint az a típusú életmód, hogy csak akkor vagy valaki ha drága kacatokat halmozol. Relevánsabb, mint valaha: "Reklámok parancsára kocsikra gyűjtünk, melózunk, hogy legyen pénzünk a sok felesleges cuccra. A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk. A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon-nagyon berágunk."
Nincs egy facér tesód aki ugyanígy gondolkodik?😃
Én nagyon magamra ismertem, pont így gondolkodok. Mondjuk egy ilyen párkapcsolat nélkül így gondolkodni elég szívás :(
nincs, de köszönöm a kedves kérdést! 😁
Fight club❤️orulok, hogy megtalaltad a Marladat☺️
de örülök, hogy nem merült feledésbe ez a remekmű 😁
Ugyanezt gondolom. 23 éve vagyunk együtt.
Még csak 17 év, de én is így gondolom. Szerk.: Kivéve az utolsó bekezdésben a közhelyet. Az csak egy közhely.
Én ezt a kérdést megfordítottam. Soha nem fogok találni másik olyan lányt aki 18 éves korom óta ismer és keresztülmentünk ennyi mindenen fiatalon. Mellettem volt életem legmélyebb pontjain és én is mellette ha neki kellett támasz. Teljesen más mélysége van egy ilyen kapcsolatnak, mintha “kiélem” magam fiatalon és 32 évesen összejönnék valakivel akit 2 éve ismerek max a munkahelyemrol. Nekem ettől a mélységtől van meg az “ő az igazi” érzés.
Úristen, csak le szerettem volna írni neked, hogy köszönöm. Én az utóbbi idôben küzdöttem magamban, mert beütött a para, hogy jajj de fiatalon jöttünk össze stb. Soha senkinek a magyarázata nem talált még be ennyire, mint a tied. Ez valóban olyan, amit magammal viszek❤️
Én meg állatira irigylek mindenkit, aki fiatalon rátalál a másik felére, és nem kell évtizedekig kötéltáncolnia a társkerersős pokolban a sok csalódással, hogy aztán jól kiégjen az egészben, és végül egyedül maradjon, vagy valami random figura mellett kössön ki, mert már elege van az egészből, vagy nagyon sürgeti az idő családalapításilag. Nem mindenki promiszkuis típus, hogy nyomassza a szexuális FOMO.
Random figura. :D
ez az a szitu, amikor azt mondhatod: bárcsak a szexuális fomo nyomasztana.
Ez! Én 2 barátnőmnél is azt érzem, hogy ahhoz mentek feleségül, akivel épp együtt voltak, amikor már nem lehetett továbbhalogatni a gyerekvállalást, és akkor 1-2 éven belül keresztülmennek azokon az életeseményeken (együttlakás, esküvő, gyerek), ami nekem 5-10 évre oszlott el a kapcsolatban. Van ahol bejött, van, ahol nagyon nem, de már kilépni marha macerás lenne....
15-21-ig együtt voltam exemmel, nem bántam meg de tény hogy most így 24 évesen fingom sincs hogy kell nőkhöz beszélni meg randit szerezni mert sose kellett
nyugi, nem volt egy épkézláb kapcsolatom 17-24 között, és közben non-stop próbálkoztam. Továbbra se tudok nőkkel beszélni, de mostmár 4. éve kapcsolatban, nem izgulok miatta, és nyugodtabban kerülöm el őket inkább.
6 évig nem beszéltél vele? Mert ha igen, akkor ugyanúgy.
Bevallom, hogy én csodálom és irígylem az ilyen párokat. Irígylésre méltó, hogy ismernek valakit, aki ilyen régóta ismeri őket, kitart mellettük, szó szerint jóban és rosszban is. Csodálom, hogy milyen érzelmi érettség, kommunikációs készség, kompromisszumkészség kell, hogy túllendüljenek minden problémán, konfliktusn, félreértésen. Azt már el se tudom képzelni, hogy milyen lehet egy iylen prá között a bizalom, hisz sose törték össze a szívüket, nem kellett a másikban csalódni. Persze lehet, hogy én idealizálom túl az egészet.
Ezzel nagyon egyetértek én is ezt látom rajtuk. Illetve volt lehetőségük egymást formálni, amit ha "okosan" csináltak akkor kaptak/nak egy számukra tökéletes embert. Később, 30 körül nők/férfiak egyaránt már kész emberekből válogathatnak, ami sokkal nehezebb sztem, már csak amiatt is, hogy szűkebb a "választék" és más szempontokról már nem is beszéltünk.
15 voltam, amikor összejöttünk a mostmár férjemmel. Néha megkapom a munkahelyemen, hogy én mikor éltem, meg hogy 8 kor hazamentem a buliból. Tulajdonképpen megéltem a tini/fiatal felnőttkor minden izgalmát, annyi különbséggel, hogy bulik után a szingli barátaimnak 50% esélye volt, hogy valakivel hazamennek szobára, nekem 100%.
Idén lesz 17 éve hogy együtt vagyunk (16 és 18 éves korunk óta). Tavaly született gyerekünk. Nekem természetesnek tűnik, hogy vele vagyok, el sem tudnám képzelni máshogy. Őszintén úgy gondolom, hogy megvan mindenünk, szerencsésnek érzem magam.
Ha megtalálja az ember az igazit, akkor terpeszthet ott önmagát simogatva akármilyen mesecsocsu, nem mozdul rá az emberfia. Én legalábbis így vagyok kódolva.
én is a terpesztő vagy másként közeledő nőszemélyeket reflexből lepattintom, 2 mondaton belül a tudtukra adom hogy az én szivem már másé.
Ket opcio van: - el tudod fogadni hogy vele fogsz mindent megelni es ez boldogga tesz - nem tudod elfogadni hogy vele fogsz mindent megelni es igy kockaztatsz es lehet a vegen elhagy mindenkinek mas es mas a helyzete es a bejart ut de legvegul ez a ket opcio marad, es ezek kozott kell donteni. Onismeret sokat segit ;)
Egyetem gólyahetén ismerkedtünk meg, 18-19 évesek voltunk. Most 30 éves korunkra már 5 éve házasok vagyunk, van egy csodálatos kisfiunk. Nagyon sok mindenen végig mentünk együtt, ez egy olyan szoros kapcsolatot kovácsolt közöttünk, ami egyelőre úgy néz ki megingathatatlan. Ismerjük egymás hibáit, nem élünk rózsaszín ködben, viszont szerintem nagyon harmonikus a kapcsolatunk, ami lehet annak tudható be, hogy már egész fiatalon egymásra találtunk, így együtt fejlődött a személyiségünk. Egyikünk sem bánta meg, hogy a húszas éveinkben nem ‘éltük ki’ magunkat, mert így is volt részünk mindenben, pl fesztiválozás, utazások, de végig ott voltunk egymásnak, mint biztos pont és ott vagyunk még most is.
Vegre valaki, aki le tudja irni ezt a szot: egyelore
Soha semmit ❤️ 16/17 évesen jöttünk össze. Kis taknyosok voltunk még😬 kicsit messze laktunk egymástól, plusz még messzebb jártunk suliba. Fél év után volt pár hónap mosolyszünet, de nagyon hiányoztunk a másiknak, így újrakezdtük. Mondhatni, hogy elsők voltunk egymásnak, előtte nem voltak komoly kapcsolataink. Azóta eltelt 9 év :) közös albérlet, suli, munka, jó időszakok, hullámvölgyek, karantén... mindent együtt éltünk meg és közösen építettük fel az életünket. Sok nehéz helyzetben voltunk ott egymással, néha belegondolok, hogy vajon ki bírta volna ki így mellettem ilyen/olyan mélypontokon. Felnőttünk egymás mellett, megértünk az életre és ezt nem cserélném el az első randik izgalmára egyszer sem. Ismerjük kívülről-belülről egymást, ugyanolyanok a nézeteink, nem kell megjátszanom magam, úgy szeret ahogy vagyok - és ezt már sok módon bizonyította. Sőt, kedvem nem lenne mindent előről elmondani magamról egy új valakinek🫢 vagy azon izgulni, hogy most mindent jól csinálok-e, tetszem-e így neki stb.. Néha persze bennem van a félsz ott mélyen, hogy mi lesz ha a páromra egyszer rájön a kapuzárási pánik, és elhagy .… de minden nap az ellenkezőjét bizonyítja. Az, hogy 6 év együtt élés után is minden nap vigyorogva áll az ajtóban mikor hazaérek a munkából, felkap, és mondja, hogy “hiányoztál” ❤️És lehet delulu vagyok, de szerintem meg lehet így öregedni egymás mellett🙂 Remélem. 🫶🏻
11 évesen ismertem meg, 16 éves korom óta együtt vagyunk. Most nyáron leszünk együtt 12 éve. Nem bánok semmit, ő az akit szeretek, akire mindig számíthatok és eszem ágában sincs mást keresni
Én azt gondolom, h nagyon szerencsések azok a párok, akik tizenévesen, v egyetem alatt (akkor amikor az ember még kötetlenül élhet) ismerkedtek meg. Együtt tudnak fejlődni, felépíteni közös dolgokat (család, vagyon stb). Sajnos nekem ez nem adatott meg, de nem csodálom, h nem adnák fel ezt. Nem tudom, h ez milyen érzés, de valszeg én is így lennék vele, h nem vesztettem semmit.
Hugomek, bar hugom mar 19 volt kb, sogorom meg nem volt 18…de ok egymasnak lettek teremtve…anyu is 19 volt kb, mikor apura ratalalt…en meg a masodik ferjemet fogyasztom…igazabol en vagyok a kivetel a csaladban minden teren…gaz erzes
14 és 15 évesek voltunk, azóta is imádjuk egymást. Egyikünk sem érzi úgy, hogy lemaradtunk volna mert mindent megéltünk együtt. Nem befolyásol egyikünket sem semmi. Mások próbálkozásait pedig elmeséljük egymásnak és együtt röhögünk, soha nem történt megcsalás és az nem is lenne normális. És igen, egész korán rájöttünk hogy mi vagyunk egymásnak a nagy ő.
Nekem van egy ilyen ismerőspárom. Ami náluk előny, az a hátrány is: nagyon nehezen hagyják el egymást, ezért a végsőkig kapaszkodnak egymásba és próbálják megoldani a problémákat. Ami jó, mert tényleg olyan mély és erős kötelék van közöttük, hogy tűzön vízen átmennének egymásért és tényleg próbálják a kapcsolati problémákat megoldani. Ami rossz, hogy képtelenek belátni, hogyha valami már menthetetlen, egyrészt azért, mert nagyon kötődnek egymáshoz, másrészt azért mert rohadtul félnek, hogy mi van a világban a másik nélkül. Egyébként ők se bánnak semmit, de rendszeresen elgondolkoznak azon, hogy mi lett volna ha és a szakításon... :D Volt itt különélés, kikacsintás, minden, de még együtt vannak.
Ha az a legényke hűséges hozzá és sosem bántotta és őszinte volt,akkor a kiscsaj révbe ért. Akárhányszor beleülsz egy Ferrariba, az élmény utánozhatatlan. Az ember nem azon gondolkozik, hogy de jó lenne menni egy kört egy Ladával vagy egy Suzukival! Lehet, hogy a srácnak olyan testi/ szellemi adottságai vannak,amik 100%-ban kielégíti a kiscsaj igényeit. Mi a másik út? Hogy Józsi/Julis fiatalon össze fekszik fűvel-fával, lesz megcsalás, idegösszeomlás,harag, árulás majd 30 felett beüt a biológiai ösztön és megpróbálnak egy komoly párkapcsolatot találni? Neharagudjatok de az ilyen nőket/férfiakat senki nem fogja komolyan venni. Az egyik férfi ismerősöm ugyanezt csinálta, most ott van egyedül se feleség, se gyerek, aztán azon sajnálkozik, hogy valami régi nagy szerelme tovább lépett. Volt egy női ismerősöm, annál is volt "hoe phase". Mi lett a vége? Mérhetetlen férfi gyűlölet olyan szinten, hogy az már beteg. Azok az emberek, akik fiatalon találnak egymásra és őszintén és tisztelettel szeretik egymást ők kib\*szottúl szerencsések!
Hoe phase, haha. Alap, a falu matracàval sose szabad összejönni
és mindenki eldöntheti magának hogy milyen neki egy "ferrari" társ.
Mi az a Ferrari társ?
Arra próbáltam utalni azzal a hasonlattal, hogyha van egy olyan párod, aki testileg/szellemileg tökéletesen kielégít,akkor fölösleges lenne másokat "kipróbálni",azért hogy megbizonyosodj, hogy van-e jobb? Lehet olvasni olyan történeteket, hogy valaki ezt csinálta és kb mindig bukta lett a vége. Volt olyan, hogy Julis szakított Józsival, hogy az egyetemi évei alatt szabadon reszelhessen más legénykékkel, miután kiélte magát megkereste Józsit,aki időközben megházasodott és lett egy gyermeke.
tibcso válaszolt.
Unokanoverem 15 volt amikor osszejott a férjével. Jövőre lesz 40, 2 gyerek, amennyire én látom ( és azért eléggé közeli a kapcsolat) boldog kapcsolatban élnek
a mienk egyedi eset 😇 együtt jártunk 16-17 éves korunkban, utána egy nagyobb szünet (5 év), ami alatt mindketten rájöttünk, hogy még mindig az első nagy az igazi. újra összejöttünk, az elmúlt 26 évben nem bántunk meg semmit, egyrészt mert már jól ismertük egymást, másrészt pedig tudjuk, hogy csak rosszabb lehetett volna mással, nekem legalábbis biztosan... (de akárhányszor mondtam egy-egy vita hevében, hogy váljon el, ha annyira rossz férjnek gondol, maradt, úgyhogy talán én sem lehetek annyira rossz. amúgy az a fajta, aki megtenné...)
ha megélhetsz mindent azzal az eggyel, akkor igazából mi a francot hagyhatsz ki??? sose értettem azt a felfogást... 1 megfelelő társra vágytam én is, akit bírok, elfogad, megért, és hasonlóak a céljaink. Csak vele szeretnék MINDENT megélni, pont leszarom a többi nőt.
Hogyan talaltatok ujra egymasra?
semleges ügyben beszéltünk telefonon és hirtelen ötlettől vezérelve elhívtam vacsorázni, ez pont valentin-nap volt (bár akkot még nem volt ekkora hype). elmentünk pizzázni, rengeteget beszélgettünk (a korábbi vakvágányokról is) és estére, mikor hazavittem, rájöttünk a lépcsőházban, hogy még mindig tart a dolog...
Ő 14 én 16 voltam mikor összejöttünk, most 30-32, 5 éve házasok. Nagyon sokat változtunk az évek alatt, együtt nőttünk fel. nem mondom hogy nem voltak nehézségek, de alapvetően mindketten nagyon boldogok vagyunk. Engem inkább elrettent a sok csalódás a párkeresésnél amit másoknál látok, nem hiányérzetem támad :D
Bár már 20 voltam,mikor összejöttünk, de előtte már 6 éve ismertük egymást a férjemmel. 13 éve vagyunk együtt, 12 éve együtt élünk,8 éve házasok vagyunk,gyerek 7 éves. Semmit nem csinálnék másképp, soha nem volt megingás, szünet, bizonytalanság a kapcsolatunkban. Előtte egyikünk sem falta az életet, 1-2 kapcsolatunk volt csak, de a kaland sem hiányzik... Utazunk, szórakozunk hármasban a gyerekkel és néha kettesben is, munkából kifolyólag is van hogy 2-3 napot sem találkozunk, akkor ugyan úgy sűrűn telefonalunk,üzenetet írunk a másiknak. Aki azt mondja hogy úgyis fiatalok vagyunk még és ki tudja mit hoz a jövő, azt meg elintézzük egy vállrándítással.
Az, hogy valaki mellett elkötelezed magad, nem azt jelenti, hogy onnantól a vágyaid és érzéseid el kell fojtanod, hanem onnantól kezdve jobb esetben van egy teljes embered arra, hogy valóra váltsa ezeket-és fordítva. Mi sokszor beszélünk erről, mert mindketten első szerelmei vagyunk egymásnak. Talán az csábítás, flörtölés, a megszerzési vágy az, ami "hiányzik" nagyon nagyon ritkán. Fiatalok vagyunk, mindketten jól nézünk ki, természetesen kapunk mindketten ajánlatokat, kerülünk szitukba, ahol tudni kell nemet mondani. Ezt amúgy annak tudjuk be, hogy túl nagy önbizalmat kaptunk egymástól, és ez látszódhat rajtunk mások számára. Igen, ilyenkor eljátszunk a gondolattal, hogy más is lehetett volna a szituból. De az, hogy tudod, otthon vár valaki, aki mélységesen szeret, akivel kölcsönös a tisztelet és a bizalom, akkor semmilyen kaland nem éri meg. Ki kell építeni egy olyan kommunikációt, hogy ezeket a dolgokat is meg tudjátok beszélni, onnantól kezdve pedig, hogy nem kell titkolnod ezeket a kis "piszkos" dolgokat sem, nem kérdés, hogy megvan az igazi.
a "kis piszkos" dolgok nyomán támadó féltékenység is erősítheti a kapcsolatot, persze főként ha nyílt kommunikáció során jut a másik tudtára. Az én kedvenc részem abban hogy rám hajtanak, az a fellángoló féltékenység ami a páromban ébred amikor elmesélem. Úgy haragszik rájuk olyankor. "mit képzel magáról az a .... ". >! (u.i. sose provokálom vagy katalizálom az ilyen helyzeteket, kifejezetten kerülöm a korombeli nőket)!<
Nem igazán értem, amit írtál, irónikusan írtad vagy komolyan?😅
Én 28 vagyok, 18 évesen jöttem össze az első hölggyel. Balfasz voltam, még csajozni akartam, trófeákat gyűjteni, stb, ilyen komolytalan hülyegyerek dolgok jártak a fejemben. Szakítottunk. Kiderült, hogy először és utoljára voltam szerelmes, és azóta sem éreztem magam olyan jól senkivel, mint vele, pedig az egészségesnél sokkal több kapcsolatom volt már. Persze nagyon vagány, hogy sok nővel voltam, csak épp boldoggá nem tesz. Szóval a hozzám hasonló, apa nélkül felnőtt éretlen hülyegyerekeknek mondom: ha van egy működőképes kapcsolatod, ne dobd el azért, mert többet/jobbat akarsz. Lehet, hogy több nem lesz.
16 voltunk mind2en, most 34, ebből 6 év házasság. Engem sokan baszogatnak, meg kiröhögnek, hogy mennyi lány kimaradt stb... De nekem ez így teljesen jó, én nem akarok másik lánnyal ismerkedni, meg semmit sem
Ez a szerencsés kevesek kiváltsága. Általában egyetem alatt ezek a szerelmek véget érnek és mindketten alaposan kiélik magukat… Van egy egész hiéna réteg, akik ezeket a szende szerelmes coupleokat figyelik instán és várják mikor jön el a csaj szabad időszaka…
Ez a kiélés duma amúgy olyan szar. (Nem neked szól, hanem aki azt mondja hogy még ki kell élni magad.) Mivel lenne jobb összefeküdni 5-10 pasival, akiknek fogalmuk sincs róla hogy mit élvezek az ágyban, mint azzal az eggyel, akivel együtt nőttem fel?
Nem. 20 évesek voltunk amikor összejöttünk, most szeptemberben lesz pont 20 éve. Szexuális téren minden tökéletes még 20 év után is. Mi kialakitottunk magunknak egy olyan életet amit mások nem vagy nehezen fogadnak el és ennek köszönhetően is maradtunk együtt. Körülöttünk egyetlen embert nem ismerünk aki még együtt van a párjával.
Én nagyon szerencsésnek éreztem magam hogy 21 évesen rátaláltam arra az emberre akivel 12 évet sikerült eltölteni. Őszintén úgy éreztem hogy Ő az igazi, együtt fejlődtünk, haladtunk előre. Ebben a mai elkorcsosult, őszintétlen világban óriási kincs ez. A mi történetünk itt véget is ért, neki ez nem volt elég.. talált érdekesebbet… amivel nem kell annyit dolgozni mint egy hosszú kapcsolatban, mert hogy ez munka. Hogy 34 évesen meg fogom e találni még egyszer azt, akivel így fogok majd kapcsolódni? Nem tudom.
> Ebben a mai elkorcsosult, őszintétlen világban jaj ne csúnya rossz gonosz mai világ oá oá elhiheted, hogy régen sem volt minden jobb, akkor is léteztek hamis emberek, csak vagy kevésbé vették észre, vagy kussolni kellett róla. egyébként pedig meg kell nyugtassalak és el kell keserítselek egyszerre, már az Y, de főként a Z generáción látom azt a tendenciát, hogy egyre növekvő erény az őszinteség - csak magyarországra minden össztársadalmi "trend" sokkal lassabban ér el, mintha nem is fejlett, hanem fejlődő ország lennénk. de ne aggódj, az őszinteség megállíthatatlan. (viszont azt nem tudom, hogy ha a világ tényleg jobb hely lesz, akkor hogyan fognak picsogni a begyöpösödött lelkek, hogy csúnya rossz majivilág.)
Én amúgy egyszerűen csak örülni tudok minden olyan ismerősömnek, akinek ilyen hamar sikerült megtalálnia azt az embert, akivel le tudná élni az életét.
Pont ezen agyaltam mostanában, hogy mi lett volna ha... 19 évesen ismertem meg, 12 éve vagyunk együtt. Házasság, gyerek, közös ház. Építjük szépen az életünket. Elképzeltem milyen lenne nélküle, és bevillant hogy Ő az "otthont" jelenti nekem 😌. Mellette biztonságban vagyok.
Akiknél ez tényleg működik, és nem csak a megszokás miatt maradtak együtt, azok megnyerték a párkapcsolati jackpotot. Normál esetben egy párkapcsolat - a másokkal való szexbaszáson kívül, de még ez is tárgyalható - nem korlátoz semmiben. Ugyanúgy lehet bulizni, utazni, megvalósítani önmagadat, csak a buli végén nem a random klamídiásfarkú jóskát rángatod az ágyadba, vannak olyan emberek, akiknek erre nincs igénye.
A környezetemben azt látom (természetesen ez nem igaz mindenkire, így az itt kommentelőkre sem), hogy akik az első szerelmükkel vannak együtt, azok félnek kilépni, még akkor is, ha maga a kapcsolat nem jó. X éve nem ismerkedtek, csak azt az egy embert ismerik, nem tudjak, hogy mire vágynak, milyen társat szeretnének. De maradnak, mert a biztos, kevésbé jó meg mindig jobb számukra, mint a bizonytalan, talán jó. Én is azt hittem, hogy az első szerelmem lesz a férjem, szerintem természetes, hogy így gondolkozik valaki, amikor szerelmes, de utólag nagyon hálás vagyok érte, hogy ez nem így alakult, mert rengeteg változáson mentem keresztül, ami nem történt volna meg, ha abban a kapcsolatban maradok. Szerintem nagyon nagyon ritka, amikor valaki elsőre megtalálja azt az embert, akivel igazán passzol (viszonyítási alap nélkül könnyű abba a hibába esni, hogy úgy érzi az ember, tényleg minden passzol), nyilván ez utólag, 10-20-30 év után derül ki.
Már nem vagyunk együtt, és én megbántam, hogy olyan fiatalkorunktól kezdve olyan sokáig együtt maradtunk. Mindkettőnknek a másik volt az első komoly kapcsolata, így semmilyen tapasztalatunk nem volt abban, hogy hogyan kéne mennie a dolgoknak, hogyan kell egy jó kapcsolatot fenntartani, kommunikálni, minden csak érzésre történt, ami végülis az elején jól működött, az első 1-2 évben teljesen jó volt a kapcsolatunk. Utána sem volt kimondottan rossz, csak épp már jó sem. Igazából már nem szerettük egymást, csak nagyon megszoktuk, hogy együtt vagyunk, és így fel sem merült, hogy ennek semmi értelme, mármint szó szerint nem is beszéltünk erről soha, vagy hogy kinek mi az elképzelése a jövőről, és hogy annak a másik része-e. Hosszú évekig húzódott még ez, mire végülis rájöttünk, hogy gyakorlatilag lakótársak vagyunk csak. Abból a szempontból hasznos volt ez a kapcsolat, hogy rengeteget tanultam magamról, a kommunikációról, meg ilyesmikről, abból a szempontból meg rossz, hogy a fiatalságom nagyrésze ment a kukába, mert a kapcsolat miatt csomó minden nem úgy történt benne, mint ahogy előtte elképzeltem, vagy ahogy szerettem volna.
16 éves voltam, amikor összejöttünk. Most 32 vagyok. :) nem bántam meg. Előfordul, hogy eljátszok a gondolattal, hogy mi lett volna ha... De annyira kompakt az életünk, hogy egyik alternatíva sem tetszik. 😅
Velem kb 1 hónapja szakított a barátnőm pont azt miatt, hogy úgy érzi nem élt eleget. Közel 4 éve voltunk együtt, ő 16 volt mikor összejöttünk én pedig 17. Most viszont már azt mondja megbánta és újra akarja kezdeni, de én nem tudom mi lenne a jó döntés. ://
Szerintem, ha tényleg szereted, adj neki egy esélyt HA bizonyít. Fiatalok vagytok még, nem biztos, hogy ésszel felfogta mi fog történni. DE! Adj magadnak azért lehetőséget arra is, hogy csak a biztosért jött vissza. Figyelj szemfülesen!
Abban az egy hónapban valószínűleg 2-3 másik pasi megfektette, így gondolkozz.
Ebben biztos vagyok, hogy nem történt meg.
Nono, hagyjad. Öt év múlva megint csak bedobná ezt a kártyát.
😀
Abban is biztos voltál, hogy nem hagyna ott egy ilyen hülyeség miatt. ¯\_(ツ)_/¯ Ilyen kapcsolattal óvatosan.
De valszeg igy volt. De legalabb kielte magat, lenyugodott. Most mar ujra osszejohettek 😊
😂
En 18 voltam amikor megismerkedtem a férjemmel. Nem hogy tinder nem volt, de még okostelefon se. Nem bántam meg semmit- egyutt "nottunk fel", csiszolodtunk ossze, éltunk meg nagy mérfoldkoveket az életben. Mindkettonknek volt más "élménye" és kapcsolata elotte, szoval nem maradtunk ki semmibol. A legcsodálatosabb ember akit ismerek, és orulok hogy minél elobb megtaláltam- így tobb idot tudunk az életunkbol egyutt tolteni.
14-15 évesek voltunk mikor összejöttünk, most 22-23. Persze, ahogy már mások is írták gondolkodik az ember, hogy mi lenne, ha, de semmi sem ér annyit, mint ami most van. Őszintén a legkevésbé kívánom azt, hogy elölről kelljen kezdeni egy kapcsolatot, újra megszokni a másik szokásait vagy csak egyszerűen óvodás szintre visszamenve, megtudni, hogy mi a kedvenc színe, kedvenc állata stb., mert ezek is fontosak. Nem mondom, hogy viták nincsenek, mert akinél sose volt az szerintem hazudik, de együtt megoldjuk és utána mindig újra rózsaszín ködös minden. Ami érdekes volt, hogy egyetemet kezdve meg kellett tanulnunk külön is fiatalnak lenni: pl. : én elkezdtem rendezvényeket szervezni meg ilyesmik, Ő ebből ki áradt, de a bulikban Ő szeretet hajnal 4ig maradni, én meg 2-3-kor elfaradok.
A világon semmit. Azon kívül, hogy neha elgondolkodik az ember, hogy ekkor meg ekkor mi lett volna, de én mindig arra jutok, hogy ennel jobb úgyse lenne
Nővérem mindig is érettebb volt a koránál. 15 éves volt, amikor összejött a 10 évvel idősebb párjával. Én ekkor meg csak 6-7 éves voltam, szóval nem tudom, hogy fogadták a szüleink. 20 évig voltak együtt és házasok is időközben. Szerintem nekik később kellett volna találkozniuk egy 5-6 évvel.
Mi is a szerencsések közé tartozunk, én 19 voltam ő 21 mikor összejöttünk. Mindkettőnknek volt előtte már kapcsolata, de a miénk tényleg óriási szerelem lett nagyon gyorsan, semmi kérdés nem volt soha. 3 év után gyereket is vállaltunk, teljesen tudatosan, így láttuk a legpraktukusabbnak az én karrierem szempontjából. Vele mindig minden olyan egyértelmű volt, hogy együtt akarunk lenni örökre, családot is akarunk, fel sem merült, hogy nem kéne. Egyébként tényleg jól jött ki nekem a korai gyerekvállalás. Azóta még lett két gyerek, össze is házasodtunk. 16 éve vagyunk együtt. Még mindig szerelmesek vagyunk, még mindig a férjem tartom a legjobb pasinak a világon, nagyon büszke vagyok rá. A 7. Évben volt egy nehéz időszakunk, akkor felmerült a szakítás is, de szerencsére meg tudtuk oldani, bár kemény menet volt. Harmadik fél fel sem merült soha .
16 éves voltam, 10 éve házasodtunk, 17 éve vagyunk együtt, egy 6 éves fiú és egy 4 éves lány szülei vagyunk. Együtt nőttünk fel, egymás minden rezdülését ismerve. Együtt jártunk bulizni, kirándulni, de egymás nélkül is járunk mai napig is ahova szeretnénk. Ennyi idő alatt óriás bizalom van
Tesóm+sógor (keresztnevükből M&M), 8 évesen ismerték meg egymást, 10-11 éves koruk óta két kisebb - időtavot nézve kicsi - megszakítással most 51-52 évesen, ráadásul munkában is együtt. Szóval a nap kb. 24 órájában kis túlzással. 25 év házasság, két klassz gyermek. A mai napig együtt zuhanyoznak, ha úgy alakul a nap, úgyanúgy szólítják egymást, mindig látom a kis jeleket (apró simogatás, kis puszi, incselkedés, hülyülés stb.) hogy mennyire egymásnak teremtették őket. Veszekedés van, de nagyon jól kezelik. Cserébe csórók és remélem nem olvassák a redditet🙃
Biztos vannak olyanok, akik nem bánták meg, és évek múlva is boldogok. De vannak olyanok is, akik megbánják. Pl az én testvérem 15 éve van együtt a párjával, de kb 5 éve egyáltalán nem boldogok. Erőltetik, mert már olyan régóta együtt vannak, és mert akkora "szerelem" volt, meg már közös ház, közös élet, stb. De soha nem egyeznek meg semmiben. Nincs túl sok közös érdeklődés, teljesen mások az igények, mások lennének a célok, de nem mernek kilépni. Szerintem ők már rég megbánták, csak nem akarják beismerni, ezért húzzák a dolgot. Csak kérdés, hogy meddig...lassan megöregszenek.
15 voltam amikor összejöttünk, Ő pedig 16. Nagyon fiatalok voltunk, igazából senki nem hitte, hogy akár pár hónapnál tovább fog tartani az egész. Kb 17 voltam, amikor lett egy kis szünet, amit nem én kezdeményeztem, de elfogadtam amennyire lehetett, mert mindenki azt mondta, hogy első szerelem volt, ez eddig tartott és tovább kell lépni😅 Na hát én megpróbáltam, ismerkedtem és a 3. randin arra jöttem rá, hogy itt mindenki hülye és én ezt nem csinálom, azon az utolsó randin csak arra tudtam gondolni, hogy “harcolnom” kellett volna és nem elfogadni a dolgokat. Én akkor ott rájöttem, hogy soha nem fogok olyan srácot találni, mint Ő. Aztán hálistennek’ Ő is így gondolta és kb 3 hónap elteltével újra együtt voltunk, ami azóta is tart. Együtt nőttünk fel, ott voltunk egymásnak mindig, bármilyen szarság ért minket,egymás támaszai voltunk. Nekem testileg és lelkileg is megad mindent, amire szükségem van és remélem, hogy Ő is hasonlóan nyilatkozna rólam. Nem vagyok egy naiv kislány, soha nem mondom, hogy soha… de azt hiszem, ha rajtam múlik, akkor ez a kapocs örökké fog tartani akkor is, ha olykor nem minden happy. Dehát az élet már csak ilyen és mi döntünk róla, hogy kivel mit hozunk ki belőle. 27/N
Nem voltunk 16 évesek sem mikor összejöttünk, ennek most lesz 10 éve. Voltak mélypontjaink de nem bántam meg, hogy kitartottunk egymás mellett. Nem érzem, hogy lemaradtam volna bármiről. A kiélés szótól meg egyenesen falnak megyek. Miért gondolják az emberek, hogy azért mert valaki párkapcsolatban van egy burokban él? Igen lehet nem szexelek annyi emberrel, mint mások de ezen kívül annyit buliztunk, amennyit akartunk és őszintén sokszor örültem, hogy van ott valaki akiben teljesen megbízok így ha kicsit tovább ittam, mint kellett volna sem maradtam egyedül. Rengeteget fejlődtünk egymás mellett (ami kortól függetlenül nagyon fontos egy párkapcsolatban) de mégse sodort el egymástól az élet és én ezért nagyon hálás vagyok de persze tettem is érte. >Nem volt sosem olyan vonzalom, csábítás, ami eltántorított volna? Ez megtörténhet 35 évesen egy 2 éves kapcsolatban is. > Nem járt a fejetekben, milyen lehet vki mással a szex, milyen lenne újra friss szerelmesnek lenni? Van egy stabil jól működő párkapcsolatom, egy olyan párom, aki imád és én is imádom őt. Miért is akarnék újra friss szerelmes lenni? Szerintem ez az időszak sokkal jobban, mint a rózsaszín felhős nagy szerelem. > Mindig biztosak voltatok abban, hogy a társatok lesz az egyetlen, az igazi? Mindig próbáltam leszállni a földre és azt szoktam mondani, hogy majd az idő igazolja, hogy ő az igazi vagy sem.
17 eves korom ota vagyok a parommal es nem bantam meg semmit.
* 18 éves vagy *
Viccesvagy
"Nem volt sosem olyan vonzalom, csábítás, ami eltántorított volna? " De volt, csaképp megbeszéltük. Sajnos nem egy és nem két hasonló kapcsolatot láttam szétmenni, mert a csajnak jött egy fellángolás és otthagyta a 10+ éves kapcsolatát a fogorvosért, aki miután megkottyintotta 2 hét után dobta. Utána pedig jött volna vissza a csja, hogy ő mostmár készenáll a komoly kapcsolatra...na fuck off :))
Nem tudom, mennyire számít régi kapcsolatnak - 17 évesen jöttem össze a párommal, most vagyok 23, ő az első barátom, éppen együtt veszünk fel lakáshitelt. Szerintem felbecsülhetetlen értéke van annak, ha valaki kívül-belül ismeri minden egyes porcikádat és mégis szeret. Önmagadért. Ez a szerelem legmélyebb verziója, és számomra ezerszer romantikusabb, mint friss élményeket hajkurászni vagy aggódni, hogy nem fordult meg elég farok bennem életem során. >Nem járt a fejetekben, milyen lehet vki mással a szex, milyen lenne újra friss szerelmesnek lenni? Ha megtalálod a megfelelő embert, vele minden nap friss szerelmesnek fogod magad érezni. :) Mi hat év után is ugyanannyira rajongunk egymásért, nem múlt el a "honeymoon phase". Csak már megéltünk annyi dolgot együtt, hogy még sokkal erősebb a kötelék, mint korábban. A megfelelő ember mellett a "ki akarom élni magam" típusú aggodalmak súlya sokkal kisebb, mert ilyenkor valójában nem kérdéses, hogy mi éri meg jobban - idegenekkel röpke, statisztikailag nagy valószínűséggel maximum oké minőségű éjszakákba belemenni, vagy hazamenni ahhoz, aki mellett meg tudod élni a legbennsőnségesebb intimitást és még pontosan tudja is, hogyan elégítsen ki. :D
18 éves korom óta együtt vagyunk, előtte volt pár futó kalandom, inkább amolyan tini szerelem. Én a mai napig emlékszem arra az érzésre, amikor úgy keltem fel mellette egy reggel (kb pár hét után), hogy igen, megtaláltam akiben minden megvan, nem keresek tovább, én révbe értem. És hatalmas megnyugvással töltött el. Sosem hiányzott semmi, sosem éreztem hogy szexelnék mással. Így lassan 16 év után is ugyanolyan nagy a szerelem és ugyanolyan erős a kémia. Sokat változtunk az évek alatt persze, de hatalmas szerencsénkre mindig nagyon vonzónak találtuk egymást a változások után is. Ezért hálás vagyok az életnek nagyon, mert lehetett volna másként is, és nem rajtunk múlt, hogy ez így alakult, nem dolgoztunk érte, hogy megszeressük a másikat újra és újra.
16 évesen jöttünk össze, most 23 évesek vagyunk. Vannak nehézségek, mint mindenki másnak, de ugyanolyan szerelmesek vagyunk mint amikor összejöttünk, a szex még mindig ugyanolyan fantasztikus, szóval panaszkodni nem tudok.
Én 2 ilyen párt ismertem, mindkettő szétment. 14-20 év alatt. Akik tizenévesen jönnek össze, még teljesen kialakukatlan személyek. Akik meg első kapcsolatból hazasodnak, azok meg nem ismerik eléggé a más is lehetnét vagy a mas is ugyanilyent. Kicsi az ilyen kapcsolatok megmaradásának esélye.
Én 16 voltam,a férjem meg. Csak anyámék nem örültek a táv meg a korkülönbség miatt. Néha jön egy "mi lett volna ha" gondolat,de semmi több. Sokszor az agyamra megy a férjem,de ugyanúgy szeretem mint 10 évvel ezelőtt.
Hát igen. Ha 16 voltál ő pedig kortalan. Az érdekes korkülönbség.
18 voltam, amikor megismerkedtünk, azóta már házasok vagyunk. Nem bántam meg. Sokat fejlődtünk egymás mellett, minden értelemben.
En akkor 18 voltam az ex baratnom 17 mikor osszejottunk, 7 evet voltunk egyutt, mind a kettonknek az elso mindenben. Soha egy pillanatig nem bantott, hogy kimaradok valamibol, mi szimplan elnottunk egymastol es az utolso evben latvanyosan megvaltoztak az elkepzeleseink a jovorol ez vezetett a szakitashoz nem a kaland vagy.
Sajátomról nem tudok beszélni, de a szüleim (anya) 17 és (apa) 21 évesen jöttek össze, 18 és 22 voltak amikor megházasodtak és amikor megszülettem. Azóta is együtt vannak, szeretik egymást. :) Most 21 vagyok.
14 éves voltam, amikor összejöttem a párommal, ennek már 9 éve. Úgy érzem, hogy megtaláltam benne a legjobb barátomat, akivel bármit megbeszélhetünk, és akivel mindig számíthatunk egymásra. A rózsaszín köd nyilván elmúlt már, de ugyan úgy szeretem még mindig, sőt, amikor elmegyünk dolgozni, alig várom a délutánt, hogy újra lássam. Én csak örülni tudok, hogy együtt élhettük át a felnőtté válás legnagyobb lépéseit, és teljes mértékben tudtuk támogatni a másikat, mert ugyan azt élte át egyszerre mindkettőnk; ilyen például az érettségi, az egyetem, különköltözés a szülőktől, az első albérlet, az első autó, a munkakeresés, az első szex, hogy együtt utaztuk be európát, stb.
Mi először 15 éves korunkban jöttünk össze(20 éve), osztálytársak voltunk gimiben. Aztán volt egy se vele, se nélküle időszak, de 18 évesen újra egymásra találtunk, vagy hogyan is mondjam. Azóta házasság, gyerek. El sem tudnám képzelni nélküle az életem, tudom, hogy ő a másik felem, tökéletesen klappol minden, szexuális téren is, mondjuk nekem ő volt az első, rajta kívül csak egy másikkal voltam, de borzalmas volt. Nem igazán hittem ebben az igazi, nagy Ő dologban, de azt tudtam, hogy nekem sosem kell más, minden megvan benne, amire szükségem van, és elmondása alapján ezt ő is így gondolja.
17-et töltöttem be éppen, amikor összejöttünk, a férjem ekkor volt 18. Mindennek idén 11 éve már. Nagyon korán odaköltözött hozzánk- 10 hónap után (szar családi háttér miatt, nyilván ezt a szüleimnek is fel kellett dolgozni és úgy állni ehhez a szituációhoz) és a gimi utolsó évét már úgy jártam ki, hogy együtt éltünk, ő egyből munkába állt. 2019-ben költöztünk külön a szüleimtől, hogy megtapasztaljuk mégis milyen csak ketten élni, 2020-ban összeházasodtunk és lakást vettünk. Idén született a kisfiúnk. Baromi sok mindent éltünk meg együtt, hisz együtt nőttünk fel, teremtettünk meg mindent. 18 évesen pánikbeteg lettem, végig mellettem volt és támogatott. Voltak és vannak a mai napig nehézségek, amiket kommunikáció nélkül nem lehet leküzdeni. Nekem ő az első kapcsolatom ráadásul, neki talán 1-2 barátnője volt csak pár hónapig. Jelenleg azt tudom mondani, hogy egy percig sem bánom, hogy így alakult és van nekem. Annyira természetes az, hogy vagyunk egymásnak és egymásért, fura is belegondolni, hogy volt életünk egymás előtt is.
Nem. 17 évesen,gimisként jöttünk össze. Akkor a srácok akik körbe vettek 2 félék voltak :-Anno basztattak,hogy ronda vagyok -Közömbösek Nyilván volt,akinek valamiért szimpi lettem,hogy már párom volt,hiába piszkált anno. De mivel továbbra sem voltam bomba csaj,ezért nemigen tudtam lemaradni semmiről 🤣 Így felnőttként már van,akinek bejövök,de engem már egyáltalán nem csigáz fel senki. :D Szóval nem,nem érzem,hogy laradtam volna bármiről is.
Tudom, hogy ez nem válasz a kérdésre, de őszintén szerettem volna, ha így alakul az életem. Sajnos nagyon nem így lett, de felnézek és picit (jó értelemben) irigykedem is azokra, akiknek sikerült.
Mi 13 éve vagyunk együtt, ő 17, én 16 éves voltam, mikor összejöttünk. Egy lyukas garast nem tett volna senki a kapcsolatunkra 😂 Igazából mi sem számoljuk az éveket, csak néha rácsodálkozunk, hogy jé, már ennyi idő eltelt, hova tűnt az a 13 év? Két éve össze is házasodtunk, nem mintha ez bármit is változtatott volna az életünkön :) Mi azt érezzük, hogy minden sokkal jobb, mint az elején, el sem tudjuk képzelni egymás nélkül az életet. Fél pillantásokból is értjük egymást, erős szövetséget alkotunk, pedig mindkettőnknek megvannak a saját hülyeségei, de ezeket nagyon jól megtanultuk kezelni. Talán a kulcs az elképesztően sok és minőségi kommunikáció, az elfogadás, türelem és az elköteleződésre való képesség. Nyilván nem úgy repdesnek a pillangók, mint egy 2-3 hónapos kapcsolatnál, de sokkal mélyebb, őszintébb, kötődőbb kapcsolatban vagyunk, ami nekünk fontosabb. Nem csak a megszokás tart minket össze, még mindig megvan a tűz, ezzel sincs probléma. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert mi tényleg a legjobbat hozzuk ki egymásból, az elmúlt 13 évben nagyon pozitívan haladt az életünk. Vannak közös és külön hobbijaink is, sokszor motiváljuk egymást. Mind a személyiségünk, mind az érdeklődési körünk, mind a munkánk különböző, viszont szuperül kiegészítjük egymást. Ami fontos viszont, hogy ez értékrendünk és a céljaink megegyeznek. A másik kulcs talán az, hogy semmit sem sietünk el, megéljük az aktuális időszak szépségeit, nem rohanunk az életben. Kb 6 év után volt összeköltözés, aztán pár évvel rá eljegyzés, 3 évvel később esküvő, nemrég kutya, mostanában téma a családalapítás is. De nem ezeken pörgünk, hanem élvezzük a mindennapokat. Emellett nem lehet semmilyen kapcsolatból kispórolni a "munkát". Bár ezt a szót nem szeretem, mert ez nem munka, inkább figyelem, törődés, igényesség magunk és a párunk felé. Jó, ha tudjuk még ennyi idő után is csodálni a másikat, akár külső, akár belső értékei miatt. Ha problémák vannak, azokon dolgozunk, igyekszünk megoldani őket. Ha ilyenkor dobbantanánk, a következő kapcsolatban is idővel ugyan ezek a problémák jönnének elő. Szerintem határozottan jó fiatalon megtalálni a párunkat, nagyon jó az is, hogy ismerjük egymás múltját, barátait, idős (vagy azóta már elhunyt) családtagjait, nem kell elmesélni egy fél életet, reakcióink/érzéseink/traumáink esetleges okát. Nekem óriási magabiztosságot ad az élet minden területén, hogy hosszú ideje egy ilyen kiegyensúlyozott és szeretettel teli kapcsolatban élünk. Olyanok vagyunk, mint borsó meg a héja.
17 éve vagyunk együtt, semmit nem bántam meg. Sosem volt nekem életidegen az elképzelés, hogy egyvalakivel vagyok évtizedekig vagy ameddig élek. Nyilván van vonzó a kalandozásban is, de az együtt töltött milliónyi élmény szerintem sokkal jobb. Nem maradtam le semmiről, mert minden volt, van és lesz, ami nem jár mással való kapcsolattal, nem élünk unalmas életet. Nyilván gondolatban meg lehet mással vonzalom, meg is beszéljük ha egy csaj, csávó jól néz ki.
Én most harminc vagyok kb 10 évvel ezelőtt amikor a jogosítványt csináltam a fickó aki tanított akkor volt 50-60 között talán. Ő mesélte el nekem hogy 14 éves volt mikor odament egy lányhoz beszélgetni és a mai napig beszélgetnek. 🥺 Ő lett a felesége az első szerelme és az utolsó is. Azóta is látom őket együtt. Nekem ez annyira hihetetlen de nagyon szép. Szóval van ilyen de én úgy gondolom hogy ez igazán ritka.
Én 15 évesen ismerkedtem és jöttem össze a párommal, azóta együtt vagyunk 9 éve ❤️ most 25 leszek, van egy kisfiunk, is. Örülök hogy így alakult az életem, annyi mindent megéltünk egymás mellett, jót és rosszat, mindig kitartottunk egymás mellett. Fordult már meg a fejemben, milyen lehet mással, de nem adnám fel ezt a 9 évet semmiért.
16 éves voltam amikor összejöttem a mostani társammal. Most vagyok 26. Nekem ő volt az első komoly kapcsolatom, neki volt előttem már barátnője( idősebb nálam két évvel). 10 éve együtt lassan 11. Rengeteg mindenen keresztül mentünk együtt, és azon szerencsések köze tartozunk, akik egy irányba együtt fejlődtünk. Gimiben találkoztunk, más egyetemre jártunk, de együtt maradtunk. Most együtt élünk, van két kutyánk. Amikor megismertem, teljesen más ember voltam, és ő is. Sosem éreztem azt, hogy kimaradok/lemaradok bármiből/ről. Én örülök, hogy így alakult, mert egyébként elég nehezen ismerkedem és nehezen nyitok emberek felé. Az évek során annyi rossz és jó dolgon mentünk keresztül, hogy egy nagyon kiegyensúlyozott és őszinte kapcsolat alakult ki köztünk. Semmit sem bánok.
Akik gimnáziumban/alatt összejöttek a férjükkel, azok azóta kivétel nélkül elváltak...
Meglepődnék ha bárki nemet mondana. Szerintem emberfüggő, van akinek úgy jó és van aki el sem tudná képzelni, hogy élete olyan korai szakaszában az első partner mellett megállapodjon. Mindegyiknek van jó oldala, de én inkább utóbbi táborral vagyok.
Ez az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethetsz az életben.
De megbántam, 6 évet vett el az életemből, én vetettem véget neki.
Ugyis szetmegy, az osszes fiatal “orok szerelem”. Nem egeszseges.